WILLIAM SHAKESPEARE

HAMLET, DÁN KIRÁLYFI

Fordította: ARANY JÁNOS




Tartalom




SZEMÉLYEK



Első felvonás



1. szín



2. szín



3. szín



4. szín



5. szín



Második felvonás



1. szín



2. szín



Harmadik felvonás



1. szín



2. szín



3. szín



Negyedik felvonás



1. szín



2. szín



3. szín



4. szín



5. szín



6. szín



7. szín



Ötödik felvonás



1. szín



2. szín





SZEMÉLYEK



CLAUDIUS, Dánia királya



HAMLET, az előbbi király fia, a mostaninak unokaöccse



HORATIO, Hamlet barátja



POLONIUS, főkamarás



LAERTES, fia



VOLTIMAND, |

CORNELIUS, |

ROSENCRANTZ, | udvarfiak

GUILDENSTERN, |



OSRICK, udvaronc



MÁS UDVARONC



PAP



MARCELLUS,

BERNARDO, tisztek



FRANCISCO, katona



RAJNÁLD, Polonius embere



Egy SZÁZADOS



KÖVETEK



Hamlet atyja SZELLEME



FORTINBRAS, norvég királyfi



Két SÍRÁSÓ



GERTRUD, dán királyné, Hamlet anyja



OPHELIA, Polonius leánya



Urak, úrnők, tisztek, katonák, színészek, hajósok; híradók és kíséret





Szín: Helsingőr





Első felvonás





1. szín





Helsingőr. Emelt tér a kastély előtt.

Francisco őrt áll. Bernardo jő szembe.





BERNARDO



Ki az?



FRANCISCO



Nem úgy: te állj s felelj: ki vagy?



BERNARDO



Sokáig éljen a király!



FRANCISCO



Bernardo?



BERNARDO



Az vagyok.



FRANCISCO



Órádra pontosan jössz.



BERNARDO



Most veré



Az éjfelet: menj, Francisco, fekünni.



FRANCISCO



Köszönöm, hogy felváltasz. Kemény hideg van,



S nem jól vagyok.



BERNARDO



Nyugodtan őrködél?



FRANCISCO



Egér se moccant.



BERNARDO



No, jó éjszakát.



Ha Marcellust, Horatiót találod,

Őrtársimat: mondd, hogy siessenek.



Horatio és Marcellus jőnek.





FRANCISCO



Úgy tetszik, hallom is már. – Állj! Ki az?



HORATIO



Honnak baráti.



MARCELLUS



S dán alattvalók.



FRANCISCO



Jó éjszakát.



MARCELLUS



Isten veled, becsületes vitéz:



Ki válta fel?



FRANCISCO



Bernardo van helyettem.



Jó éjt.



Francisco el.





MARCELLUS



Hahó! Bernardo!



BERNARDO



Nos? Ki az?



Horatio, nemde?



HORATIO



Teste, lelke az.



BERNARDO



Hozott Isten, Horatio; téged is,

Jó Marcellus.



HORATIO



No, hát ma-éjjel is járt az izé?



BERNARDO



Semmit se láttam.



MARCELLUS



Horatio azt mondja, képzelődünk,

És nem fog rajta hit, ez általunk

Két ízbe látott rémlátvány felől:

Én hát magammal hívtam őt, virassza

Velünk ez éjnek perceit;

S ha jő megint a tünemény, legyen

Szemünk tanúja, és szólítsa meg.



HORATIO



Aj, aj! sosem jő.



BERNARDO



Ülj le hát elébb;



Hadd ostromoljuk ismét a füled,

Mely e csodának úgy el van falazva,

Amit mi kétszer láttunk.



HORATIO



Jó, leűlök.



Bernardo mondja el, miképp esett.



BERNARDO



Mult éjszaka,

Midőn ama csillag, mely a saroktól

Nyugotra ég, a mennynek épp azon

Részén világolt, Marcellus meg én,

Az óra egyet ütvén -



MARCELLUS



Csitt! szó se több: ahol jő már megint!



Szellem jő.





BERNARDO



Alakra épen a megholt király.



MARCELLUS



Te tudsz latinul: szólítsd meg Horatio.



BERNARDO



Nem a király? Nézd csak, Horatio.



HORATIO



Egy ízig: átver félelem, csodálat.



BERNARDO



Szót várna.



MARCELLUS



Tégy kérdést, Horatio.

HORATIO



Mi vagy te, mely az éjfelet bitorlod,

Együtt ama szép, harcias idommal;

Amelyben egykor elhunyt Dánia

Fölsége járt? Az égre kényszerítlek:

Szólj!



MARCELLUS



Lám, neheztel.



BERNARDO



És halad tovább.



Szellem el.





MARCELLUS



Elment, felelni kedve nincs.



BERNARDO



No hát? Horatio! sápadsz, remegsz.

Nem több-e hát, mint puszta képzelet?

Mit vélsz felőle?



HORATIO



Az Isten látja, nem hinném soha

Érzéki és hű vallomása nélkül

Saját szememnek.



MARCELLUS



Ugyebár hasonlít?



HORATIO



Mint te, magadhoz.

Még harcmez is e volt királyomon,

Midőn a büszke norvégit legyőzte;

S bosszús vitában ily zord képe volt,

Midőn a szánas lengyelt a jegen

Megverte. Különös.



MARCELLUS



Két ízbe már, s pont e halotti órán,

Járt őrhelyünk előtt ily harcilag.



HORATIO



Mi részben árt sajátlag, nem tudom;

De általános véleményem az,

Hogy ez honunkra nagy csapást jelent.



MARCELLUS



Üljünk le; s aki tudja, mondja meg,

Mért e szoros, e pontos őrvigyázat,

Gyötörni éjjel az alattvalót?

Mért öntik e réz álgyukat naponta,

S veszik külföldön a sok harci szert;

Mért a hajóácsok nagy fogdosása,

Kiknél vasárnap, köznap egyre mén?

Mi készül, hogy ez izzadó sietség

Munkába fog mind éjet, mind napot?

Ki fejti ezt meg?



HORATIO



Én megmondhatom;



Legalább ez a hír. Az elhúnyt királyt,

Kinek képmása feltűnt az elébb,

Tudjátok, a norvégi Fortinbras,

Izgatva büszke verseny viszketegtől,

Párbajra készté: ám hős Hamletünk

(Mert így becsülte az ösmert világrész)

Megölte Fortinbrast; pecsétes alku,

Törvény- s lovagszokással szentesült,

Levén közöttük, mely szerint amaz

Éltével együtt minden birtokát,

Mely pör alatt volt, a győzőre hagyja;

S mellyel fölérőt szintén lekötött

A mi királyunk. Most, ha győz vala

Fortinbras, ő örökli e vagyont;

És így viszontag az övé, csere-

Kötésök egy kitűzött pontja által,

Hamletre szállt. No most, az ifjú Fortinbras,

Tapasztalatlan harcvággyal tele,

Norvégia szélein, itt és amott,

Egy csőcselék, elszánt hadat toborza,

Mely, puszta étiért, kész nyaktörő

Nagy vállalatra; és ez nem kisebb

(Hisz kormányunk előtt már nem titok),

Mint visszavenni tőlünk fegyver által

Az apja elvesztette földeket.

Ez inditója mind e készületnek,

Úgy sejtem én, ez őrségünk oka,

S az országos hű-hónak kútfeje.



BERNARDO



Nem más, csupán ez, én is úgy hiszem:

S jól összevág, hogy e csodás alak

Fegyverbe’ jár itt; oly hasonlatos

Ama királyhoz, akiért e harc.



HORATIO



Egy porszem ő, az ész szemét zavarni.

Így Róma fönt-virágzó napjain,

A leghatalmasb Julius bukása

Előtt kevéssel, gazdátlan maradt

Sok sír, s belőle a leples halott

Makogva, nyíva járt mind útcaszerte;

Tűzfarku csillag, vérharmat, homály

A napban; és a nyirkos égitest,

Mely Neptun országán uralkodik,

Kórrá fogyott, majd mint a végnapon.

S ím, zord jövők hasonló gyászjelét,

Mintegy a balsors száguldó futárit,

S előbeszédét ránk törő gonosznak

Tüntet föl együtt a menny s föld; hazánk

Éghajlatán és honosink előtt.



Szellem visszajő.





De halkan! ím! ehol jő már megint!

Útját szelem, ha megront is. Megállj,

Káprázat! -

Ha van beszélni hangod, vagy szavad:

Felelj!

Ha képes ember tenni jót veled,

Mi néked enyhes, nékem üdvhozó:

Felelj!

Ha tán belátsz honod sorsába, mely

Előre tudva elkerűlhető:

Ó, hát felelj!

S ha életedben zsarlott kincseket

Raktál halomra mélyen föld alatt,

Miér’ ti holtak visszajárni szoktok:



Kakasszó.





MARCELLUS



Ne üssek hozzá a lándzsámmal?



HORATIO



Üss,



Ha nem akar megállni.



BERNARDO



Itt van!



HORATIO



Itt van!



Szellem el.





MARCELLUS



Elment!

Megbántjuk, amily fönséges, midőn

Erőszak látszatával fenyegetjük;

Mert sérthetetlen, mint a levegő,

S hiú ütésink vásott gúny neki.



BERNARDO



Szólt volna már, hogy a kakas kiálta.



HORATIO



S hogy felriadt! mint bűn sujtotta lény

A rettentő hivásra. Úgy beszélik,

Hogy a kakas, a reggel harsonája,

Metsző, hegyes torkával fölveri

A napnak istenét; s az ő jelére,

Ha tűz-, ha vízben, földön vagy egen

Csatangol a bolygó lélek, siet

Mesgyéi közzé; s hogy van benn’ igaz,

Arról ez a jelen tárgy is bizonyság.



MARCELLUS



Aztán csak elmúlt a kakas szavára.

Mondják, valahányszor az idő közelg,

Melyben Urunk születését innepeljük;

Egész éjjel zeng e hajnal-madár;

S hogy akkor egy se mér mozdulni szellem;

Az éj ártalmatlan; planéta nem ver,

Tündér nem ígéz, nem bűvöl boszorkány,

Oly üdvös, oly szentelt azon idő.



HORATIO



Hallottam én is, hiszek is belőle.

De ím, a reggel, öltve bíborát,

Ott járdal a domb harmatján, keletre:

Menjünk, letelt az őr; s azt mondom én,

Tudassuk mindez éji látomást

Az ifjú Hamlettel; mert, a fejem rá!

Hogy e nekünk oly néma szellem ő-

Hozzá beszélni fog. Rálesztek, úgye,

Hogy értesítsük, mint a szeretet

Kivánja, s illik hű tisztünk szerint?



MARCELLUS



Rá, rá; közöljük; én tudom, ma reggel

Legalkalmasban hol találni őt.



Elmennek.





2. szín





Ugyanott. Trónterem.

Király, Királyné, Hamlet, Polonius, Laertes, Voltimand,

Cornelius, urak és kísérők jőnek.





KIRÁLY



Bár Hamlet, édes testvérünk, halála

Emléke még új, és úgy illenék,

Hogy gyászba’ hordjuk szívünket, s egész

Országunk egy bús homlokká boruljon:

De annyiban már a természeten

Győzött az ész, hogy míg bölcs fájdalommal

Siratjuk őt, megemlékszünk magunkról.

Azért ángyunkat egykor, most királynénk’,

E harcos állam trónja özvegyét,

Mintegy kopár örömmel – a szemünk

Mosolygva egyik, a másik könyezve,

Kéjjel koporsók, gyásszal nász között,

Egyensulyozva bánatot s gyönyört -

Nőül vevők; nem ellenkezve bölcs

Tanácsitokkal, melyeket nekünk.

Szabadon adátok ez iránt; köszönjük. -

Már most, az ifjú Fortinbras, miképp

Tudjátok is, nem adva ránk sokat,

Vagy oly hiszemben, hogy bátyánk halála

Miatt ez ország összevissza van,

Kalandos álmakkal szövetkezék,

S követséggel sem átalt háborítni,

Az atyja elvesztette földeket

Kiadni kérvén, melyek jog szerint

Bátyámra szálltak. Ennyit róla. Most

Magunkra térve, s hogy mért e gyülés:

Igy áll az ügy: mi a norvég királynak,

Az ifjú Fortinbras bátyjának – aki

Mint ágybafekvő és erőtlen agg,

Aligha sejti öccse szándokát -

Írtunk, ne hagyja többre menni ezt,

Holott csak úgyis népéből telik

Újonc, csapatszám s minden, ami kell.

Most hát, jó Voltimand, Cornelius,

Ti lesztek üdvözlésem átvivői

Az agg királyhoz; nem szabván nagyobb

Kört számotokra, mint itt írva van.

Jó útat; és a gyorsaság legyen

Legjobb ajánlat hűségtek felől.



CORNELIUS és VOLTIMAND



Most, mint egyébkor, tettünk szólni fog.



KIRÁLY



Nem kétkedünk; jó útat, híveim.



Voltimand és Cornelius el.





Nos hát, Laertes, mondd, mi jóba’ jársz?

Kérésed volna: szólj, mi az, Laertes?

A dán király előtt okos beszéd

Nem vész hiába; mit kérnél, Laertes,

Hogy kérve lenne s nem megadva is?

A szívvel a fő nem közelb rokon,

A száj iránt kéz nem szolgálatosb,

Mint e királyi-szék atyád iránt.

Mit kérsz, Laertes?



LAERTES



Fölséges királyom



Kegyét, s szabadságot; hogy Francia-

Országba visszatérhessek, ki onnan

Koronázásra vágytam volt haza;

Hűség jeléül. Most, végezve tisztem,

Frankhonba szállnak vágyaim, s hajolva

Fogadnák a kegyes bocsánatot.



KIRÁLY



S atyád ereszt? Mit szól Polonius?



POLONIUS



Igen, királyom; zaklatásival

A lassú engedélyt kicsikará,

S én szándokát nehéz jóváhagyással

Pecsételém; már most bocsássa, kérem.



KIRÁLY



Éld hát, Laertes szép világodat;

Sajátod a kor s kéj: élvezd örömmel. -

De hát te, Hamlet, jó öcsém s fiam -



HAMLET



félre.





Több mint rokonság, s nem éppen rokonszenv.



KIRÁLY



Még rajtad egyre felhők csüngenek?



HAMLET



Dehogy; nagyon is bánt a nap, uram.



KIRÁLYNÉ



Jó Hamlet, ezt az éjszínt dobd le már,

S a dán királyra vess nyájasb szemet.

Nehéz pillád ne süsd alá örökké,

Keresve mintegy a por közt atyádat.

Tudod, közös, hogy meghal, aki él,

S természet útján szebb valóra kél.



HAMLET



Igen, asszonyom, közös.



KIRÁLYNÉ



Ha az: miért



Látszik tehát előtted annyira

Különösnek?



HAMLET



Látszik, asszonyom! az is



Valóban; látszik-ot nem ismerek.

Nem e sötétszín köntös, jó anyám,

Sem a szokott gyászöltözet, sem az

Erőltetett mell zúgó sóhaja,

Nem a szemekben duzzadó patak,

A csüggedő tartásu arc, meg a

Bú többi módja, színe és alakja

Jelölhet engem voltaképp: ezek,

Valóban, látszanak, mert játszhatók;

Az enyém belül van, és nem látja szem,

Csak dísze és boglára gyászmezem.



KIRÁLY



Szép tőled, és ajánlja szíved, Hamlet;

Leróni mind e gyász-adót atyádnak.

De lásd, atyád is vesztett egy atyát,

A vesztő újra mást meg mást; s az élő

Siratta egykorig fiúi tiszte

Szerint. De így megátalkodni a

Bánatban: ez vétkes nyakaskodás,

Nem férfias bú; Isten elleni

Rugódozás, mely gyarló szívet és

Nem béketűrő elmét árul el,

És bárdolatlan, együgyű eszet.

Mert ami, tudjuk, meg kell hogy legyen,

És oly közös, mint érzékink alá

Eső akármi: mért izgága daccal

Szívünkre venni? Fúj! Ez bűn az ég,

Bűn a halott, bűn a természet ellen,

Fonák az észnek, melynél az atyák

Halála közhely, s szüntelen kiáltja;

Az első hullától a ma kimúltig,

Hogy: »így kell lenni.« Vágd földhöz tehát,

Kérünk, e gyáva bút, s tekints atyádul;

Mert a világgal éreztetni kell,

Hogy trónusunkhoz legközelb te állsz;

S mi nem kevésbé gyöngéden fogunk

Szeretni, mint legjobb nemző atya

Édes fiát. Mi célod illeti,

Hogy Wittenbergbe visszamenj tanulni,

Ez óhajtásunk ellen van nagyon:

Tégy is le, kérlek, erről, és maradj

Nyájas szemünk előtt, szíves körünkben,

Mint első udvaronc, öcsénk s fiunk.



KIRÁLYNÉ



Ne hagyd hiába kérni jó anyádat:

Maradj, ne menj Wittenbergába, Hamlet.



HAMLET



Úgy engedelmes lészek, asszonyom.



KIRÁLY



Ez már fiúi szép válasz: maradj

S légy a mi másunk. – Asszonyom, jerünk;

Hamlet szelíd és kész megegyezése

Mosoly gyanánt ül szívemen; minek

Örömére ma ne csengjen billikom,

Hogy a felhőknek ágyú meg ne mondja;

Az ég is a királyi áldomást,

A földi dörgést zengje vissza. Jertek.



Harsonák.

Király, Királyné, urak stb. Polonius és Laertes el.





HAMLET



Ó, hogy nem olvad, nem hígul s enyész

Harmattá e nagyon, nagyon merő hús!

Vagy mért szegezte az Örökkévaló

Az öngyilkosság ellen kánonát?

Ó Isten, Isten! mily unott, üres,

Nyomasztó nékem e világi üzlet!

Phi! rút világ! gyomos kert, mely tenyész,

Hogy magva hulljon; dudva és üszög

Kövér tanyája. Ó, megérni ezt!

Két-hónapos halott! – nem, annyi sincs még,

S egy oly király, kihez e mostani:

Hyperion mellett szatír; ki úgy

Élt-halt anyámér, hogy kímélte még a

Fúvó szelektül is. Ég és pokol!

Eszembe kelle jutni? Szenvedéllyel

Csüggött anyám is férjén, mintha vágyát

Növelte volna tápja: s ímhol egy

Hó múlva már – de jobb feledni ezt.

Gyarlóság, asszony a neved! – Csak egy

Rövid hó: még cipője sem szakadt el,

Melyben atyám testét kisérte ki,

Niobe módra könnyé válva; – s ím

(Ó, Isten! egy barom, egy oktalan

Tovább gyászolna) ím, ő, éppen ő,

Atyám öccsével egybekél, ki úgy

Sem húz atyámra, mint én Herculesre.

Egy hó alatt – még tettetett könyének

Kisírt szeméből el se tűnt sava,

S ő újra házas. Ó, gonosz hamarság;

Vérnászi ágyba így sietnie!

Ez jóra nem visz, nem vihet soha;

De törj meg, szívem, mert nem szólhat a száj.



Horatio, Bernardo és Marcellus jőnek.





HORATIO



Üdv, jó királyfi.



HAMLET



Örvendek látásodon:



Horatio, – vagy tévedek?



HORATIO



De az,



Szegény s örökké hű szolgád, uram.



HAMLET



Nem úgy: »barátom«; váltsunk ily nevet,

S mi hoz Wittenbergből haza, Horatio? -

Marcellus, nemde?



MARCELLUS



Jó uram -



HAMLET



Örvendve látlak; jó estét. – No de

Igazán, mi hoz Wittenbergből haza?



HORATIO



Korhelykedési hajlam, jó uram.



HAMLET



Rossz emberedtől nem tűrném el ezt;

Magad se tégy fülemen erőszakot,

Hogy elhitesd ez önvádat velem.

Korhely te nem vagy, én tudom. De hát

Mi dolgod Helsingőrben? Na, ne félj,

Majd megtanítunk inni emberül.



HORATIO



Atyád végtisztességét látni jöttem.



HAMLET



Kérlek, tanúló-pajtásom, ne csúfolj;

Inkább anyám nászára, gondolom.



HORATIO



Igazán, uram, az is meglett hamar.



HAMLET



Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás!

Torról maradt hidegsültből kiállt

A nászi asztal. Ó, Horatio,

Inkább halálos ellenségemet

A mennybe’ láttam volna, mint megérjem

Azt a napot. – Atyám – ni, mintha látnám

Atyámat.



HORATIO



Hol, uram?

HAMLET



Lelkem szemében.



HORATIO



Én láttam egyszer: oly derék király volt.



HAMLET



Ő volt az ember, vedd akármi részben,

Mását e földön nem látok soha.



HORATIO



Ugy tartom, a múlt éjjel láttam is.



HAMLET



Láttad? Kit?



HORATIO



A királyt, uram, atyádat.

HAMLET



Atyámat, a királyt!



HORATIO



Enyhítse kissé



Füled figyelme az álmélkodást,

Míg elbeszélem a csodát, mire

Tanúm e két úr is.



HAMLET



Az Istenért!



Halljam tehát.



HORATIO



Egymás utáni két



Éjjel, hogy őrsön álltak ez urak,

Marcellus és Bernard, mélységes éjfél

Halotti csendjén, ez történt velök.

Tetőtül talpig ércbe öltözött

Alak, hasonló idvezült atyádhoz,

Termett eléjök, s méltóságosan,

Lassan tovább ment; háromszor haladt el

Ijedve káprázó szemeik előtt,

Csak mint pálcája hossza; míg ezek,

Kocsonyává fagyva szinte félsz miatt,

Némán álltak, nem merve szólni hozzá.

Rémes titokban ezt közlik velem,

Én harmad éjjel őrt állok velök;

S ahogy leírták, pontban, az időt,

A tárgy alakját, minden szó igaz lesz,

A tűnemény jő. Ismerém atyádat:

A két kezem nem egyformább.



HAMLET



De hol



Esett ez?



MARCELLUS



A teren, hol őrködénk.

HAMLET



Hozzá se szóltatok?



HORATIO



Szólottam én,



De nem felelt; egy ízbe’ mintha már

Fejét emelte s úgy tett volna, mint

Ki szólni készül: ám az éjkakas

Harsányt kiálta, s ennek hallatára

Csak elhanyatlott és nagy-hirtelen

Eltűnt szemünk elől.



HAMLET



Megfoghatatlan.



HORATIO



De mint hogy élek, oly való, uram;

S veled közölni tisztünknek hivők.



HAMLET



Igazán, urak, nagy szög fejemben ez.

Őrködtök-é ma?



MIND



Őrködünk, uram.



HAMLET



Páncélosan volt?



MIND



Úgy, uram.



HAMLET



Tetőtül



Talpig?



MIND



Fejtől bokáig úgy, uram.

HAMLET



Akkor nem is láttátok arcát?



HORATIO



Tisztán, uram! rostélya nyitva volt.



HAMLET



No! és mogorva volt?



HORATIO



Ábrázatán



Inkább bú, mint harag.



HAMLET



Halvány? piros?



HORATIO



Fölötte halvány.



HAMLET



És szemét reátok



Szegezte?



HORATIO



Mindig.

HAMLET



Hogy nem voltam ott!



HORATIO



Szörnyen leverte voln’ fenségedet.



HAMLET



Lehet, lehet. Soká időzött?



HORATIO



Míg halkan százig olvas valaki.



MARCELLUS és BERNARDO



Tovább, tovább.



HORATIO



Az én láttomra, nem.



HAMLET



Szakálla szürkés, nemde?



HORATIO



Aminőnek



Éltébe’ láttam: oly ezüst-deres



HAMLET



Ma éjjel én is őrt állok: talán

Eljő megint.



HORATIO



El, én kezeskedem.

HAMLET



Ha hős atyám alakját vészi föl,

Megszólítom, ha mindjárt a pokol

Tátong reám s parancsol hallgatást.

Kérlek, ha eddig e látvány titok,

Tartsátok azt tovább is rejtve még;

S akármi olyas történjék ez éjjel,

Vegyétek észre bár, de nyelvre ne.

Jóságtok díja meglesz. Járjatok

Békével. Úgy éjfél előtt, az őrsön

Találkozunk.



MIND



Tisztünk fönségedé.



HAMLET



Barátságtok, s viszont. Most áldjon Isten.



Horatio, Marcellus és Bernardo el.





Atyám árnyéka fegyverben! Gonosz,

Rút cselt gyanítok: bár éj volna már!

Csitt, lélek, addig. Rút csiny nem marad,

Borítsa bár egész föld, föld alatt.



El.





3. szín





Szoba Polonius házában.

Laertes és Ophelia jőnek.





LAERTES



Poggyászom a hajón; Isten veled:

Aztán, ha kedvező szél lesz; hugom,

S indul hajó: ne szunnyadj ám, hanem

Halljak felőled.



OPHELIA



Kétkednél azon?



LAERTES



Mi nézi Hamlet bíbelő kegyét:

Vedd azt divatnak s játszi vér gyanánt;

Vedd ibolyának az ifjú tavasztól.

- Korán nyit, elhull, kedves; de mulékony,

Illatja, színe pillanatnyi élv -

Ne többnek.



OPHELIA



Ó, ne?

LAERTES



Mondom; annyinak.



Mert nem csupán idomra és tömegben

Nő a természet; e templommal együtt

Az elme, lélek belszolgálata

Szintén öregbül. Most talán szeret;

Tán ronda célzat még nem szennyezi

Szándéka értékét; de óvakodjál:

Amily nagy ő, szándéka nem övé,

Mert szűletése rabja maga is.

Nem kérhet ő, mint közsorsú személy,

Leányt magának; mert egész haza

Jólléte, üdve, lépésén forog.

Azért e lépésnek határt ama

Test szavazatja s engedélye szab,

Amelynek ő feje. Ha hát szeret;

Mint mondja, illő hinned józanul:

Amennyiben saját állása, rangja

Be hagyja tettel a szót váltani:

Azaz, míg Dánia is mellé szavaz.

Vedd fontolóra hát, mily csorba éri

Becsűleted, ha túl-bízó fülekkel

Dalára hallgatsz, vagy szívet veszítsz,

Vagy szenvedélye zaklatásinak,

Melyen nem úr, szűz kincsed megnyitod.

Vigyázz, Ophelia, szép hugom, vigyázz;

Állj tartalékban vonzalmad megett,

Vágyak s veszély lőtávolán kivűl.

A legszemérmesb lányka is pazar,

Kecseit habár a holdnak fölfedi.

Erény se ment a rágalmas fulánktól,

Üszög senyveszti a tavasz szülöttit

Gyakran előbb, mint bimbajok fesel;

S az ifjúság harmatdús hajnalán

A mételyes kór legjárványosabb.

Óvd hát magad, legbiztosb a vigyázat;

Az ifjú, ha más nincs, magára lázad.



OPHELIA



Megtartom e szép lecke bényomásit

Őrül szivemnek. De, jó bácsikám,

Magad se tégy úgy, mint rossz pap, nekem

Az égbe tüskés, zord ösvényt mutatván,

Míg ő szeles, hiú kéjenc gyanánt

Az élvek rózsás útjain halad,

Feledve, mit papolt.



LAERTES



Attól ne félj.



De késem is már; – itt jő az atyám.



Polonius jő.





Két üdv, az áldást kétszer venni el;

Másod bucsúra alkalom mosolyg.



POLONIUS



Még itt, Laertes? Ejh! siess, siess.

A szél vitorlád vállán ül; hajóra!

Várnak. Ne, még ez, – áldásom veled;



Kezét Laertes fejére teszi.





S elmédbe vésd jól e nehány szabályt.

A gondolatnak nyelve sose keljen

Nálad, se tettre ferde gondolat.

Légy nyájas ámbár, de ne köznapi;

Kémlelve rostáld meg barátidat,

Aztán szorítsd lelkedhez érckapoccsal;

De minden első jöttment cimbora

Üdvözletén ne koptasd tenyered.

Kerüld a patvart; de, ha benne vagy,

Végezd, hogy ellened másszor kerüljön,

Füled mindenki bírja, szód kevés;

Itéletet hallj bárkitől, ne mondj.

Öltözz, miképp erszényedtől telik,

Drágán, ne torzul; gazdagon, ne cifrán,

Mert a ruha jellemzi emberét,

S a franciák közt a jobb rangbeli

Legválasztékosabb főmester ebben.

Kölcsönt ne végy, ne adj: mert a hitel

Elveszti önmagát, el a barátot;

Viszont, adósság a gazdálkodás

Hegyét tompítja. Mindenek fölött

Légy hű magadhoz: így, mint napra éj,

Következik, hogy ál máshoz se léssz.

Isten veled: áldásom benned ezt

Érlelje meg majd.



LAERTES



Én alázatos



Bucsút veszek hát, jó uram.



POLONIUS



Menj, az idő hí; várnak a cselédid.



LAERTES



Élj boldogul, Ophelia;

Eszedbe jusson, mit mondtam.



OPHELIA



Bezárva



Elmémben őrzöm, s kulcsa nálad áll.



LAERTES



Élj boldogul.



Laertes el.





POLONIUS



Mi az? Mit mondott ő, Ophelia?



OPHELIA



Könyörgök, Hamlet úrról ejte szót.



POLONIUS



Igen! Jó, hogy eszembe jut.

Úgy hallom, ő gyakran bizalmas órát

Áldoz neked mostanság, s hogy te is

Nagyon szabad s kész voltál elfogadni.

Ha így van (és ezt így sugák nekem,

Intés gyanánt, be), meg kell mondanom:

Nem érted oly tisztán magad, miképp

Lányomhoz illik, és becsűletedhez.

Mennyire vagytok? Mondd ki a valót.



OPHELIA



Több ízben árult már vonzalmat el

Irántam mostanság, uram.



POLONIUS



Mit! Vonzalom! Gyermekleány beszéd,

Járatlané az ily veszélyes ügyben.

S hiszed, amit árul? vagy minek hivod.



OPHELIA



Én nem tudom, mit gondoljak, uram.



POLONIUS



No, megtanítlak: gondold, csecsemő vagy,

Minthogy valódi árunak vevéd

A semmi-árut. Több árt szabj magadnak,

Különben (hogy ne törjük e szegény szó

Nyakát tovább) elárulsz engem is.



OPHELIA



Atyám, szerelmét úgy ajánlta, mint

Becsűlet és szokás.



POLONIUS



Az! az! szokás, jól mondod; ejh, eredj.



OPHELIA



És szentesíté ajka vallomását

Az ég majd minden fogadásival.



POLONIUS



Lép a rigónak; úgy, igen. Tudom,

Ha lángol a vér, mily pazérul ad

A nyelvnek a sziv ilyen fogadást.

E fényt, leányom – több világa, mint

Melegje, és kialszik, míg rakod -

Tűznek ne vedd ám. Légy jövőre szűzi

Jelenléteddel kissé fukarabb;

Szabd múlatásid értékét magasbra,

Mint hogy parancsra állj. Hamletre nézve:

Higgy benne annyit: ő ifjú, s nagyobb

Körben csaponghat, mint neked lehet.

Rövídeden, ne bízz, Ophelia,

Fogadásiban, mert mind alkusz-fogás,

Nem oly szinű, mint a burok mutatja,

Csak vétkes üzlet szóvivője mind,

Bár színre jámbor, istenes kötés,

Rászedni jobban. Egy szó mint ezer,

Nyiltan kimondva, én nem akarom,

Hogy többet oly olcsó perced legyen,

Hogy Hamlet úrral szót válts vagy beszélj.

Légy rajta, kérlek; most járj útadon.



OPHELIA



Szót fogadok, uram.



Mind el.





4. szín





Az emelt tér.

Hamlet, Horatio és Marcellus jőnek.





HAMLET



A lég erősen mar; bizony hideg van.



HORATIO



Csípős, kegyetlen éles levegő.



HAMLET



Hány óra most?



HORATIO



Tizenkettő felé.



MARCELLUS



De már elverte.



HORATIO



El?



No nem hallám: igy hát közelg a szellem

Szokott sétái rendes ideje.



Kívülről harsonák és üdvlövés.





Mi ez, uram?



HAMLET



Ma éjjel fent van s dőzsöl a király,

Nagy dáridóján bősz tánc tántorog;

S amint leönti Rajna kortyait,

Az üst-dob és rézkürtök így riadnak

Reá dicső tust.



HORATIO



Hát ez a szokás?



HAMLET



Ez ám bizony:

De szerintem – ámbár én honos vagyok

S belészülettem – oly szokás, melyet

Megtörni tisztesb, mint megtartani.

E kába lagzi, mind kelet- s nyugatra,

Más nemzeteknél csúnya hírbe hoz:

Iszákos a nevünk s utána disznó

Cím is ragad még; s e szokás, valóban,

Bár tetteink megütnék a tökélyt,

Jó hírnevünk savát, ízét veszi.

Mint egyes ember – gyakran megesik -

Természet ütvén rá csúf bélyeget

Születésekor (miben pedig nem ok:

Mintákhoz a természet kötve nincs);

Vagy szerfölötti vér-vegyűlet által,

Mely romboló az ész bástyáinak;

Vagy csak szokásból, mely túl-erjedőleg

Elsavanyítá a tetszetős modort:

Ily ember is, mondám, ez egy hibáért

- Viselje bár, mint természet jegyét,

Vagy vakszerencse foltját, és különben

Erénye lenne tiszta, mint az üdv,

S oly végtelen, mint embertől telik -

Ez egy hibáért a közvéleményben

Süllyedni, veszni tér: a cseppnyi rossz

Eloltja benne a nemesb valót,

Önnön gyalázatára.



Szellem jő.





HORATIO



Ni, uram, jő!



HAMLET



Ó, irgalomnak minden angyali

S ti égi szolgák, most őrizzetek!

Légy üdvezült lény – kárhozott manó,

Hozd ég fuvalmát, vagy pokol lehét,

Gonosz legyen bár célod, vagy kegyes:

De oly kérdéses alakban jelensz meg,

Hogy szólnom kell veled. Idézlek, Hamlet,

Király, atyám, fejedelmi dán: felelj!

Ne hagyj tudatlanságban szétrepednem,

Ó, mondd, miérthogy szentelt csontjaid

Elszaggaták viaszpóláikat?

Miérthogy a sír, melybe csöndesen

Láttunk betéve, megnyitá nehéz

Márvány inyét, hogy így kivessen újra?

Szólj, mit jelent ez, hogy te, holt tetem,

Egész acélban így feljársz a hold

Fakó fényére, borzasztván az éjt?

S mi, természet bohói, annyira

Megrázkódunk sok rémes gondolattól,

Mely túlhaladja értelmünk körét?

Szólj, mit jelent ez? mért van? mit tegyünk?



A Szellem int Hamletnek.





HORATIO



Int, hogy kövessed, mintha közleni

Akarna fontos valamit veled,

Csupán magaddal.



MARCELLUS



Ím, mily nyájasan



Lendíti karját félrébb hely felé:

De mégse menj.



HORATIO



Ne, semmi szín alatt.



HAMLET



Itt nem beszél: tehát megyek vele.



HORATIO



Ne tedd, uram!



HAMLET



De mit félnék, ugyan?



Egy tű-fokát nem ér az életem;

S a lelkem – abban ő mi kárt tehet,

Mely halhatatlan lény, mint ő maga?

Lám, egyre int karjával: – én megyek.



HORATIO



De hátha kísért: a folyamba csal,

Vagy borzadályos sziklacsúcsra, mely

Tengerbe bókol, talpánál kiebb?

S ott más iszonytatóbb alakra válva,

Eszétől fosztja meg fönségedet,

És őrületbe ránt? Gondold meg ezt;

Kétségbeejtő már a hely maga,

Bősz képzetet szül attól minden agy,

Látván a tengert oly sok ölnyire

S hallván alatta zúgni.



HAMLET



Egyre int:



Csak menj! követlek.



MARCELLUS



De nem méssz, uram!



HAMLET



Bocsássatok.



HORATIO



Fogadj szót: nem hagyunk.



HAMLET



Sorsom kiált, és minden kis inat

E testben oly rugós keményre edz,

Mint a neméai oroszlán idegje.



Szellem int.





Mindegyre int. – Le a kezet, urak -



Kitépve magát.





Mert Isten engem! szellemet csinálok

Abból, ki nem bocsát. Félrébb, ha mondom!

Csak menj! követlek.



Szellem és Hamlet el.





HORATIO



A képzelődés bőszültté teszi.



MARCELLUS



Kövessük! nem jó így magára hagyni.



HORATIO



Utána hát. Mi lesz ebből, öcsém?



MARCELLUS



Rohadt az államgépben valami.



HORATIO



Ég hozza jóra.



MARCELLUS



Menjünk hát, kövessük.



Elmennek.





5. szín





Az emelt térnek egy félrébb eső része.

Szellem és Hamlet jőnek.





HAMLET



Hová vezetsz? szólj! nem megyek tovább.



SZELLEM



Figyelj.



HAMLET



Fogok.

SZELLEM



Az én órám közel,



Hogy visszatérjek gyötrő kénköves

Lángok közé.



HAMLET



Ó, jaj, szegény szellem!



SZELLEM



Ne szánj; figyelmezz arra komolyan



Amit beszélek.



HAMLET



Szólj, meghallani



Köteles vagyok.



SZELLEM



Az, megbosszulni is,



Ha meghallottad.



HAMLET



Mit?



SZELLEM



Én atyádnak szelleme vagyok;

Kárhozva, éjjel bolygnom egy korig,

S nappal bezárva lenni láng között,

Míg földi létem undok bűne mind

Kiég s letisztul. Csak ne voln’ tilos,

Börtönlakom titkát elmondani:

Olyat fedeznék föl, hogy legkisebb

Szavára lelked hánytorogna fel,

Megfagyna ifju véred, s két szemed,

Köréből, mint csillag szökellne ki,

Szétválna fürtbe kondorult hajad

S élére állna minden szál külön,

Mint tüske-állat zörgő tollai:

De ily örök jelentés nem való

Hús-vér füleknek. – Ó, figyelj, figyelj! -

Ha szeretted édes atyádat valaha -



HAMLET



Ó, Isten!



SZELLEM



Bosszúld meg rút, erőszakos halálát.



HAMLET



Erőszakos?



SZELLEM



Rút és erőszakos – nincs rá egyéb szó,

De szörnyű rút, s természet elleni.



HAMLET



Ó, hadd tudom hát, s oly gyors szárnyakon,

Mint a fohász s szerelmi gondolat,

Szálljak bosszúmra.



SZELLEM



Képesnek talállak.



Butább is volnál, mint a buja gyom,

Mely Léthe partján lustán gyökerez,

Ha erre meg nem indulnál. Figyelj hát.

Kertemben alvám – így adják elő -

S megmart a kígyó: ily koholt mesével

Dugák be csúfra Dánország fülét

Vesztem felől; de tudd meg, lelkes ifjú,

Amely kigyó atyád halálra marta,

Most koronáját viseli.



HAMLET



Nagybátyám! Ó, az én próféta lelkem!



SZELLEM



Az, a parázna, vérnősző barom;

Ki bűvös ésszel, csáb ajándokokkal

(Ó, átkos ész, ajándék, melyek így

Szédítni bírtok!) megnyeré gyalázatos

Kéjére színleg feddhetlen királyném

Kedvét. Ó, Hamlet, ez volt a bukás!

Tőlem, kinek szerelme oly nemes volt,

Hogy még karöltve járt a mátkai

Szent fogadással; egy cudarhoz esni,

Kit, hozzám mérve, koldusan hagyott

Már a természet is.

De, míg a szűz erény nem tántorul,

Bár égi képben űzze bujaság:

Ellenben a kéj, bárha fényes angyal

A társa, égi ággyal eltelik

S ganajba duszkál.

De halkan! érzem a hajnal lehét;

Rövid legyünk. Amint kertemben alvám

- Ez volt szokásom minden délután -

Meglopta bátyád ezt a biztos órát,

Üvegben átkos csalmatok levével,

S fülhézagomba önté e nedű

Bélpoklos csöppjeit, melynek hatása

A vérnek oly halálos ellene,

Hogy gyorsan átfut, mint a kéneső,

A testbe’ minden ösvényt és kaput,

S mint tejbe csöppent oltó a tejet,

Megoltja, összerántja hirtelen

A híg, az ép vért: így történt velem:

Egyszerre undok ótvar kérgezé,

Csömörletes héjjal, Lázár gyanánt;

Szép síma testemet.

Így lettem én el, hajh! testvérem által,

Éltem, királyném, koronám nekül;

Levágva épen bűneim virágján,

Nem gyónva, kenve, nem áldozva meg,

Nem vetve számot, sőt számolni küldve

Minden hamisságimmal fejemen:

Irtóztató! irtóztató! irtóztató! -

Ha van belőlem benned vér, ne tűrd ezt;

Ne engedd Dánia királyi ágyát

Vérbujaságnak átkos fekhelyűl.

De, bárhogyan látsz e boszú müvéhez,

Elméd maradjon tiszta, és ne törjön

Anyádra lelked: bízd az égre őt

S mind a tövisre, mely keblében él

Az csípje, szúrja. Most Isten veled;

A fénybogár jelenti, hogy virrad,

Halványodik hatástalan tüze.

Isten veled, Hamlet! Eszedbe jussak.



El.





HAMLET



Ó, ég minden lakói! Föld! S mi még?

A poklot is mondjam? Csitt, csitt, szivem.

Ne váljatok tüstént vénné, inak!

De tartsatok merőn. Eszembe juss?

Igen, szegény szellem, míg e zavart

Golyóban székel az emlékezet.

Eszembe juss?

Igen, letörlök emlékezetem

Lapjáról minden léha jegyzetet,

Könyvek tanácsit, képet, benyomást,

Mit vizsga ifjú-kor másolt reá;

És csak parancsod éljen egyedűl

Agyam könyvében, nem vegyülve más

Alábbvalókkal; úgy van, esküszöm.

Ó, jaj! rémséges asszony!

Ó, gaz – mosolygó, átkozott gazember!

Hol a tárcám – leírom, hadd irom le

Hogy ember úgy mosolyghat s gaz lehet;

Legalább a dán király bizonnyal az.



Ír.





No, bátya, itt vagy. Most a jelszavam:

És az: »Isten veled! Eszedbe jussak.«

Esküm van arra már.



HORATIO



Künn.





Uram! uram!



MARCELLUS



Künn.





Hamlet királyfi!



HORATIO



Künn.





Óvja őt az ég!



MARCELLUS



Künn.





Úgy adja Isten!



HORATIO



Künn.





Ha hó! Uram! Fönséges úr! hahó!



HAMLET



Hahó! csak erre, szolgám, erre! erre!



Horatio és Marcellus jőnek.





MARCELLUS



Nos, hercegem?



HORATIO



Mi újság, jó uram?



HAMLET



Ó, rendkivűli!



HORATIO



Mondd el, jó uram.



HAMLET



Nem, mert tovább adnátok.



HORATIO



Én, uram?



Nem én, az égre!



MARCELLUS



Én se, hercegem.



HAMLET



Mit szólatok hát: emberelme csak

Fel bírja-é gondolni ezt? – Hanem

Hallgatni fogtok?



HORATIO és MARCELLUS



Esküszünk, uram.



HAMLET



Nincs oly gazember széles Dániában[1] –

Ki megrögzött cinkos ne volna.



HORATIO



Ezt



Tudtunkra adni, nincs szükség, uram,

Sírból jövő szellemre.



HAMLET



No, igaz;



Igazatok van; így hát, gondolom,

Minden további formaság nekül

Rázzunk kezet, s váljunk el, uraim.

Ti, merre dolgotok hí s kedvetek,

Mert dolga, kedve van mindenkinek,

Amilyen, olyan; én, szegény fejem,

Lássátok, én megyek könyörgeni.



HORATIO



Ez csak hiú, zavart beszéd, uram.



HAMLET



Sajnálom, hogyha sért; bizony, szivemből,

Bizony!



HORATIO



Nincs benne sértés, jó uram.

HAMLET



Szent-Patrik-úgyse, van! Horatio,

Még sok. Mi ezt a látványt illeti:

Becsűletes kisértet, mondhatom;

Köztünk mi történt, ezt ha tudni vágytok,

Barátim, e vágyat nyomjátok el;

S most, mint barátok, iskolás, vitézi

Bajtársak, egy hitvány kérést nekem

Megtesztek, úgye?



HORATIO



Meg, uram; mi az?



HAMLET



Amit ez éjjel láttatok, soha

Ki nem beszélni.



HORATIO és MARCELLUS



Nem, nem, jó uram.



HAMLET



De hát esküdjetek.



HORATIO



Hitem reá,



Hogy én nem.



MARCELLUS



Én se, jó uram; hitem rá.



HAMLET



Kardomra!



MARCELLUS



Már megesküvénk, uram.

HAMLET



De a kardomra kell! kardomra kell!



SZELLEM



Alant.





Esküdjetek.



HAMLET



Ha, ha! te mondod, hé? ott vagy, te jópénz?

- Halljátok e fickót a pincelyukban? -

Lássunk a hithez.



HORATIO



Tedd fel hát, uram.



HAMLET



Ki nem beszélni, amit láttatok, soha,

Kardomra esküsztök.



SZELLEM



Alant.





Esküdjetek.



HAMLET



Hic et ubique? Úgy váltsunk helyet.

Jerünk idébb, urak.

Szablyámra ismét a kezeket,

S hogy a hallottról nem szóltok soha,

Kardomra esküsztök.



SZELLEM



Alant.





Esküdjetek.



HAMLET



Jól mondád, vén vakand! oly gyorsan áskálsz?

Derék egy árkász! Másuvá, barátim.



HORATIO



Ó, boldog Isten!

De mindez oly csudás, oly idegen.



HAMLET



Hát üdvözöld, mint idegent szokás.

Több dolgok vannak földön és egen,

Horatio, mintsem bölcselmetek

Álmodni képes. De jerünk tovább:

Itt, mint elébb: az Isten úgy segéljen,

Bármily fonákul viselem magam

- Minthogy talán, úgy látom, ildomos lesz

Ezentúl furcsa álcát öltenem -

Hogy, látva engem ilyenkor, soha

Nem fontok így kart, nem ráztok fejet,

Se kétesen ily szót nem ejtetek:

»Jó, jó, mi tudjuk;« vagy: »ha mi akarnók;«

Vagy: »szólhatnánk mi;« vagy: »lehetne csak!«

Vagy bármi oly kétértelmű jelet,

Hogy dolgaimban tudtok valamit.

Ezt hogy nem tészitek: az Isten úgy

Legyen irgalmas, kegyelmes legnagyobb

Szükségetekben. Most esküdjetek.



SZELLEM



Alant.





Esküdjetek.



HAMLET



Nyugodj, felháborult szellem, nyugodj!

Most hát, egész szivemmel, jó urak,

Magamat ajánlom, s ha mi oly szegény egy

Embertől, aminő Hamlet, telik,

Szives barátságát hogy megmutassa:

Isten segélyivel, meglesz. Jerünk;

De, kérlek, ujjotok mindég az ajkon. -

Kizökkent az idő; – ó, kárhozat!

Hogy én születtem helyre tolni azt.

No, jertek együtt.



Mind el.





Második felvonás





1. szín





Szoba Polonius házában.

Polonius és Rajnáld jőnek.





POLONIUS



Add által e pénzt, jó Rajnáld, neki,

S ez irományokat.



RAJNÁLD



Meglesz, uram.



POLONIUS



És szörnyü bölcsen téssz, Rajnáld, ha addig

Felé se mégy, míg a viseletét

Ki nem nyomoztad.



RAJNÁLD



Volt is szándokom.



POLONIUS



Derék; derék. No lásd, öcsém, elébb is

Tudd meg, ki van dán Párisban lakó;

Hogyan, ki és mi módon, hol, mi körben,

Mi lábon élnek: és ha ily kerűlő,

Ügyes kérdések által rájövél,

Hogy ismerik fiam: mehetsz odább,

Anélkül, hogy sajátlag kérdenéd.

Tégy úgy, mikéntha ismernéd, de távol;

»Apját, családját – mondjad – ismerem,

Kissé magát is« – érted ezt?



RAJNÁLD



Igen,



Uram, nagyon jól.



POLONIUS



»Egy kissé magát is«,



Mondhat’d: »de jól nem; és ha az, kire

Én célozok: nagyon szilaj legény,

Ez s ez hibája« – kenj aztán reá

Csínyt, ami tetszik; ám, érts szót: ne olyast,

Mi böcstelenség, attul óvakodj;

De, hé, csak olyan hetyke, vad, szokott

Kirúgást, ami együtt jár az ifju

Szabad élettel.



RAJNÁLD



Mint a játék, uram,



POLONIUS



No, vagy ivás, vívás, szitok, civódás,

Bujálkodás: – eddig bátran mehetsz.



RAJNÁLD



Ez böcstelenség lenne rá, uram.



POLONIUS



Nem a bizony! csak ízét jól megadd.

S nehogy másféle botrányt költs reá,

Csak, hogy magának nem mindég ura;

Mást nem akarnék; s oly csinján leheld

Rá e hibákat, hogy mint a szabadság

Szeplői, a láng-elme kitörő

Villámi, s a szilaj vér féktelen

Rohamja tűnjenek csupán elő,

Mi mindennel köz.



RAJNÁLD



Úgyde, jó uram -



POLONIUS



Hogy mért csináld ezt?



RAJNÁLD



Igen, azt szeretném



Megtudni.



POLONIUS



Hát, fiú, ez az én cselem;

S úgy gondolom, hogy a fortély talál.

Ha majd fiamra ily apró hibát kensz,

Mint műre kis szenny, munka közt, ragad,

Figyelj,

Az embered, kiből szót lesni célod,

Ha bármelyikben a mondott bünök

Közől fiam talált léledzeni,

Tódítja, meglásd, mint következik:

»Jaj, édes úr« – »barátom« – vagy: »kegyed« -

Vagy ami cím, vagy szójárás divat

Nép- s tájszerűleg -



RAJNÁLD



Jó; uram, tudom.



POLONIUS



Aztán, öcsém, elkezdi, hogy – izé -

Mit akartam mondani? – No lám, biz’ Isten.

Akartam én valamit mondani -

Hol is hagyám el?



RAJNÁLD



Tódítja majd, amint következik:

»Barátom!« »édes úr« – vagy más ilyen.



POLONIUS



»Amint következik« – igen, tudom:

Tódítja: »ismerem azt az urat;

Tegnap; vagy a minap, vagy ekkor, akkor,

Ezzel meg azzal láttam; s akkor éppen

- Jól mondja – játszott, vagy megittasult;

Labdán kocódott; vagy tán, e s ama

Jóféle házba láttam térni be,«

- Bordélyba, persze, – s így tovább. -

No, ládd-e most már:

Cseled csalétke a való csukáját

Megfogja, s így az ildom és az ész

Mintegy csavarral, rézsut eszközökkel,

És görbe úton lel ki egyenest:

Igy tapogasd te is ki a fiam,

Tanácsaim szerint. Érted? nem érted?



RAJNÁLD



Igen, uram



POLONIUS



Járj békével tehát.

Isten veled.



RAJNÁLD



Ó, jó uram.

POLONIUS



Példát magadról véve, lesd ki őt.



RAJNÁLD



Bizonnyal úgy fogom:



POLONIUS



S mondd, a zenét se hanyagolja el.



RAJNÁLD



Jól van, uram, jól.



El.

Ophelia jő.





POLONIUS



Hordozzon Isten! – Nos, Ophelia, mi baj?



OPHELIA



Jaj, hogy megijedék, atyám!



POLONIUS



Mitől, az Istenért!



OPHELIA



Amint szobámban varrok az elébb,

Lord Hamlet – a mellénye tárva-nyitva,

Csupasz fővel, szennyes harisnya lábán,

Az is kötetlen csüng bokáira,

Sápadtan mint az ünge, térdvacogva,

S oly szánalomra méltó egy alak,

Mintha pokolból futna egyenest

Szörnyűt beszélni – csak elémbe áll.



POLONIUS



Őrült, miattad?



OPHELIA



Nem tudom, atyám,



De félek, az lesz.



POLONIUS



Mit szólt?



OPHELIA



Megfogá



Csuklón felül kezem, s tartá erősen,

Majd hátralépve kar-hosszányira

S másik kezét így téve homloka

Fölé, vizsgálni kezdé arcomat,

Mintha levenné. Igy állott soká;

Utóbb – megrázva kissé a karom

S fejét háromszor így himbálva meg -

Olyan keservest és nagyot sohajt,

Hogy összeroskad, úgy tetszett, alakja,

S ott végzi létét. Ekkor elbocsát,

S vállán keresztül fordítván fejét;

Csak mintha szem nélkül is tudna járni;

Mert most segélyök nélkül ki-talált

S mindvégig rám süté világukat.



POLONIUS



Jer csak velem, jer: viszlek a királyhoz.

Valóban, ez szerelmi önkívűllét,

Amely erővel önvesztébe tör

S kétségb’esett szándékra ösztönöz,

Mint bármi szenvedély az ég alatt,

Mely ostorozza létünk. Bánom is, -

Illetted-é zokszóval közelebb? Mi?



OPHELIA



Nem én, atyám, csak, mint parancsolád,

Elútasítám levelit, s magát

El nem fogadtam.



POLONIUS



Ez őritette meg. Bánom, bizony,

Hogy óvatosb, eszélyesb nem valék

Iránta. Féltem, csak játékot űz

S vesztedre munkál. Átkozott gyanúm!

De, Isten engem! oly saját hibája

Koromnak, messze vinni a gyanút,

Amily közös, hogy ildom nincs elég

Az ifjú népnél. Menjünk a királyhoz:

Hadd tudja meg; takarni több a gond,

Mint a harag fölfedni e viszonyt:



Mindketten el.





2. szín





Szoba a kastélyban.

Király, Királyné, Rosencrantz, Guildenstern és kíséret jőnek.





KIRÁLY



Üdv, Rosencrantz, Guildenstern, édesim!

Azonfölül, hogy látni vágytalak,

Szükség okozta gyors hivástokat,

Rátok szorulván. Hallátok bizony;

Hamlet hogyan ki van cserélve: ki, -

Mert nem hasonlít ahhoz, ami volt,

Se a kül-ember most, se a bel-ember.

Mi hozta így magán kívül, egyéb

Mint atyja elvesztése, nem birom

Álmodni se. Kérlek hát bennetek,

Hogy véle nővén kis kor óta fel,

S kedélyre, korra mindig társai,

Toldjátok udvarunknál múlatástok

Még egy kevéssel; hogy pajtásilag

Kéjekbe vonva, s alkalom szerint,

Lessétek el, mi bántja titkon úgy,

Mit, tudva, tán megorvosolhatunk.



KIRÁLYNÉ



Jó ifjak, ő gyakorta emleget;

Nincs ember, élve, kettő, akihez

Jobban tapadna. Hogyha tetszenék

Irántunk ennyi jóval lennetek,

S nálunk időzni egy kissé tovább

És támogatni lelkünk óhaját:

Oly köszönet vár múlatástokért,

Minőt királyi hála követel.



ROSENCRANTZ



Fölségtek, a csekély lényünk felett

Uralkodó hatalma által, inkább

Parancsol, ön magas tetszéseként,

Mint kérve kérjen.



GUILDENSTERN



És mi tesszük azt;



Szolgálatunkat, ím, mély bókolattal

Hajtjuk, magunkkal együtt, lábaikhoz,

Parancsra készen.



KIRÁLY



Köszönet, Rosencrantz és nemes Guildenstern.



KIRÁLYNÉ



Köszönet, Guildenstern és nemes Rosencrantz.

Most szóljatok be, kérlek, oly igen

Elváltozott fiamhoz. Valaki

Menjen, vezesse Hamletemhez őket.



GUILDENSTERN



Ég adja, hogy jelenlétünk, fogásink,

Kedvére és hasznára légyenek.



KIRÁLYNÉ



Úgy adja Isten.



Rosencrantz, Guildenstern, s néhány kísérő el.

Polonius jő.





POLONIUS



Királyom, a követség jóra járt,

Norvégiából vígan tért haza.



KIRÁLY



No lám, te mindig jó hir atyja voltál.



POLONIUS



Az, úgye? fölség. Hidd el, jó uram,

Egy lelkem, egy hitem van, s mindenik

Az Istené s kegyes királyomé:

De úgy hiszem (vagy hát ez agyvelő

Nem jár oly bizton a titkok nyomán,

Mint szokta eddig), hogy kikémlelém,

Hamlet királyfi mért őrűle meg.



KIRÁLY



Ha! szólj tehát; óhajtom hallani.



POLONIUS



Elébb bocsásd be a követeket;

Az én hirem legyen majd csemege.



KIRÁLY



Tégy oly kegyet velök, magad vezesd bé.



Polonius el.





Azt mondja, édes Gertrud, megtalálta

Fiad rosszkedve minden kút-fejét.



KIRÁLYNÉ



Félek, hogy az nem más, mint a derék:

Atyja halála, s gyors nászunk reá.



Polonius visszajő, vele Voltimand és Cornelius.





KIRÁLY



No, majd kilessük. – Jó napot, barátim.

Nos, Voltimand, mivel bocsáta vissza

Testvérünk, a norvég király?



VOLTIMAND



Szépen köszöntet s jót kiván viszont.

Első szavunkra félben hagyatá

Az öccse hadszedését; mert elébb

Azt gondolá, hogy a polákra készül;

De majd belátta, hogy felséged ellen

Tör voltaképp: s megbosszankodva rajt’

- Hogy gyönge karja, kórja és kora

Igy rászedettek – eltiltó parancsot

Küld öccse ellen: az jön, szónak áll,

Pirongatást kap, és elvégre is

Bátyjának felfogadja, hogy soha

Fölséged ellen fegyvert nem ragad.

Ősz bátyja erre megörülve, évpénzt,

Háromezer tallért rendel neki,

S megbízza, hogy most már az így szedett

Hadát vezesse menten a polákra;

Kérvén – miképp itt bővebben kifejti -

Fölségedet, hogy birtokin hadát

Engedje átvonulni békésen,

Oly óvatosság s rendszabály szerint

Mint meg van írva.



KIRÁLY



Tetszik ez nekünk.



Elolvasandjuk alkalmasb időben,

S választ írunk, meghányva ez ügyet.

Köszönjük addig is hű fáradástok.

De most pihenni; majd estére vígan

Megünnepeljük az »Isten-hozottat«.



Voltimand és Cornelius el.





POLONIUS



Igy hát szerencsés véget ért ez ügy.

Uram! királyném! fejtegetni azt,

Mi a fölség, mi a jobbágyi tiszt,

Nap mért nap, s éj az éj, idő idő:

Nap-, éj-, s időpazarlás volna csak.

Azért, rövidség lévén lelke minden

Okos beszédnek, a szóár pedig

Csak teste rajta és kül cifraság:

Rövid leszek. Nemes fiad megőrült:

Azt mondom, őrült; mert »őrült«, mi az?

Hanemha őrült lenni s nem egyéb.

De hagyjuk ezt.



KIRÁLYNÉ



Több tartalom! kevésb



Mesterkedéssel.



POLONIUS



Esküszöm, királyné,



Egyáltalában nem mesterkedem.

Hogy őrült, az való; s való, hogy az kár;

S kár, hogy való: bolondos egy figúra.

De hagyjuk abba, nem mesterkedem.

Ő hát bolond, ez áll; most hátra van

Nyomoznunk e következés okát,

Vagy inkább e kivetkezés okát.

Mert e kivetkezett következés

Okból ered, ez áll; s ebből foly ez:

Figyelmet kérek.

Van nékem egy lányom; van, mert enyém;

Ki engedelmes tiszteként, ihol,

Ezt adta nékem. Most itéljetek.–»A mennyeinek, lelkem bálványának, a szépséges Ophéliának« -





Rút szó, silány szó; »szépséges« silány szó.

De hallga csak tovább. Ím:–»gyönyörűséges fehér keblébe ím e sorokat« stb.





KIRÁLYNÉ



S ezt Hamlet írta néki?



POLONIUS



Türelem,



Felséges asszony; én igaz leszek.



»Kételd, a nap hogy forgandó,

Kételd, csillagtűz ragyog;

A valót, hogy igazmondó:

Csak ne azt, hogy hű vagyok.

Ó, édes Opheliám! rosszul megy nekem ez a verselés; nem tudom

én mértékre szedni sóhajimat: de hogy téged, ó, legjobb! Legjobban

szeretlek, azt hidd el. Isten veled.

Tied örökre, kedves drága hölgy, míg csak e gépezet az övé leend,



Hamlet.«





Ezt engedelmes lányom megmutatta,

Mi több – idő, hely, alkalom szerint

Ahogy történtek – esdeklésit is

Mind bésugá nekem.



KIRÁLY



S hogyan fogadta



Szerelmét a leány?



POLONIUS



Fölséges úr,



Minek tart engem?



KIRÁLY



Egy becsületes



Hű emberemnek.



POLONIUS



Azt óhajtom is



Megbizonyítni. De mit vélne rólam,

Ha, látva nőni e forró szerelmet

(Mert észrevettem, annyit mondhatok,

Mielőtt leányom szólt) mit vélne rólam,

Vagy őfelsége itten a királyné,

Ha tárca lettem volna, vagy fiók;

Vagy azt mondom: »szivem! ne láss, ne hallj«;

Vagy bámészkodva nézem e szerelmet:

Mit vélne rólam úgy fölségetek?

Nem én! dologhoz láttam egyenest,

S az ifjú hölgyet így fogám elő:

»Hamlet, királyfi: csillagod fölött jár,

Ez nem szabad«; és meghagyám neki,

Látogatásit ne fogadja el,

Se hírnökét, se semmi zálogát.

És jó tanácsom nála megfogant;

Hamlet pedig – rövid szóval kimondva -

Elébb komor lőn, éte elveszett,

Majd álma is; majd bágyadás fogá el,

Majd bamba hóbort, s fokról fokra így

Az őrülése, melyben most dühöng

És mi siratjuk.



KIRÁLY



Mit gondolsz; ez a baj?



KIRÁLYNÉ



Az meglehet, nagyon valószinű.



POLONIUS



Szeretném tudni, volt-e oly idő,

Hogy én azt mondtam: »így van; felelek«

S másképp ütött ki?



KIRÁLY



Nem; tudtomra nem.



POLONIUS



Vágják el ettül ezt, ha ez nem így van.

Ha engem a körülmény útasít,

Én megtalálom a rejtett valót,

Habár a föld központja rejtené.



KIRÁLY



Hogyan tehetnénk egy kisérletet?



POLONIUS



Tudjuk, el-eljár itt a folyosón

Négy óra hosszat is.



KIRÁLYNÉ



Való, szokása.



POLONIUS



Ilyenkor egyszer a leányom én

Hozzá eresztem; s a kárpit megől

Bátran kilessük a találkozást.

Ha nem szerelmes, ha nem amiatt

Veszté eszét: ne államférfiú

Legyek, hanem pór és hajtsak lovat.



KIRÁLY



Jó, megkisértjük.



Hamlet olvasva jő.





KIRÁLYNÉ



Szegény amott jő s olvas komoran.



POLONIUS



El hát! könyörgök, mind a ketten el.

Legott hozzáfogok; – ó, kérem, el!



A Király, Királyné és a kíséret távoznak.





Hogy van az én fönséges uram, Hamlet?



HAMLET



Jól, hál’ Isten.



POLONIUS



Ismer fönséged engem?



HAMLET



Derekasan: maga halkufár.



POLONIUS



Nem én, uram.



HAMLET



No, pedig szeretném, ha efféle becsületes ember volna.



POLONIUS



Becsületes, uram?



HAMLET



Az hát, uram; becsületes lenni, ahogy most jár a világ,

annyi, mint egynek kétezerből lenni kiszemelve.



POLONIUS



Nagyon is igaz, fönséges úr.



HAMLET



Mert ha a nap kukacot költ ki a döglött kutyában,

mivel az oly kedves, csókolnivaló dög – Van leánya?



POLONIUS



Igenis van, uram.



HAMLET



Ne engedje napon járni; a fogékonyság nagy áldás, de

nehogy a leánya fogékony találjon lenni. Barátom, vigyázz.



POLONIUS



Hogy értsem ezt?



Félre.





Mindig a leányomra céloz; de

hiszen meg sem ismert először; halkufárnak mondott. Odavan,

nagyon oda van már; hanem, igazán, magam is sok kínt állottam ki

fiatal koromban a szerelem miatt; majd így jártam én is. – Mi az,

mit olvas, fönséges úr?



HAMLET



Szó, szó, szó.



POLONIUS



De a veleje?



HAMLET



Kinek a veleje?



POLONIUS



No, annak, amit olvas fönséged.



HAMLET



Rágalom, uram; mert ni, mit mond itt a csúfolódó gaz kópé:

hogy öreg embernek ősz a szakálla, ráncos az orcája;

szeméből sűrű gyanta szivárog és szilvafa-enyő; amellett

bőséges észfogyatéka és erősen gyenge ágyéka van; mely

dolgokat, uram, bár magam is rettentően és roppantul

meghiszek, mégis úgy tartom, nem becsület így papírra

tenni: mert lám maga is, uram, akkor lenne olyan öreg,

mint én, ha visszafelé haladhatna, rák módra.



POLONIUS



Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer.

- Nem sétálna odább a légvonatból, fönséges úr?



HAMLET



A sírba?



POLONIUS



No, már az csakugyan kívül esik a légvonaton. -

Mily talpraesettek a feleletei néha! Csudálatos,

hogy gyakran az őrültség eltalálja, mit az értelem

s józan ész nem bírna oly szerencsésen megoldani.

Megyek, itt hagyom, s tüstént módot keresek benne,

hogy találkozzék leányommal. – Fönséges úr, én

legalázatosabb búcsút veszek fönségedtől.



HAMLET



Semmit se vehet el tőlem, uram, amitől oly örömest

megválnék; kivéve az életem, az életem, az életem.



POLONIUS



Isten maradjon fönségeddel.



HAMLET



Unalmas vén bolondjai!



Rosencrantz és Guildenstern jőnek.





POLONIUS



Hamlet királyfit keresik? – itt van.



ROSENCRANTZ



Poloniushoz.





Áldja isten, uram.



Polonius el.





GUILDENSTERN



Fönséges úr!



ROSENCRANTZ



Kegyes jó uram!



HAMLET



Szerelmes drága barátim! Hogy vagy, Guildenstern?

Áh, Rosencrantz! Hogy vagytok, pajtás?



ROSENCRANTZ



Mint földanyánknak sok más köz fia.



GUILDENSTERN



És boldogok, hogy nem túl-boldogok;

Szerencse sipkáján bojt nem vagyunk.



HAMLET



Se talpak a cipőin?



ROSENCRANTZ



Az se, fönség.



HAMLET



Úgy hát valahol az öle körül tanyáztok, azaz

kegyei kellő közepén?



GUILDENSTERN



Bizony, csak úgy evickélünk mi.



HAMLET



A szerencse titkos részein? Ó, igaz: hiszen rima.

Mi újság?



ROSENCRANTZ



Semmi, uram; csak hogy a világ becsületessé vált.



HAMLET



Úgy hát közel az ítélet napja; de újságod nem való.

No, hadd kérdjelek ki apróra, mit vétettetek, jó barátim,

a sorsnak, hogy ide küld benneteket, börtönbe?



GUILDENSTERN



Börtönbe, fenséges úr?



HAMLET



Dánia börtön.



ROSENCRANTZ



Úgy az egész világ is az.



HAMLET



De még milyen! mennyi rekesz, őrhely és dutyi van benne!

s Dánia egyik legcudarabb.



ROSENCRANTZ



Mi nem úgy gondolkozunk, fönség.



HAMLET



Nektek hát nem az; mert nincs a világon se jó, se rossz;

gondolkodás teszi azzá. Nekem börtön.



ROSENCRANTZ



Úgy fenséged nagyravágyása teszi azzá; szűk a szellemének.



HAMLET



Ó boldog Isten! Egy csigahéjban ellaknám s végtelen

birodalom királyának vélném magamat, csak ne volnának

rossz álmaim.



GUILDENSTERN



Ez álmok éppen a nagyravágyás: mert a nagyravágyónak egész

lénye csupán egy álom árnyéka.



HAMLET



Hisz az álom maga is puszta árnyék.



ROSENCRANTZ



Úgy van, de én a nagyravágyást oly könnyű, oly légies

természetűnek tartom, hogy még az árnyéknak is árnyéka.



HAMLET



E szerint a koldus, test; ellenben a fejedelmek, a mi

ágaskodó hőseink, csupán a koldus árnyékai. – De nem

mennénk az udvarhoz? mert engem ugyse, nem tudok

okoskodni.



ROSENCRANTZ és GUILDENSTERN



Fenséged szolgálatára leszünk.



HAMLET



Világért se! Hogy elegyítnélek többi cselédim közé?

mert, megvallva becsűlettel az igazat, rettentő gaz

nép ügyel rám. De, hogy a barátság tört útján maradjunk,

mi hoz titeket Helsingőrbe?



ROSENCRANTZ



Hogy fenségedet meglátogassuk; egyéb ok semmi.



HAMLET



Amily koldus vagyok, még köszönet is szűkön

telik tőlem; de azért köszönöm, noha, édes

barátim, az én köszönetem nem ér egy poltrát.

De hát nem hivattak ide? Magatok jószántából

jöttetek? Önkényti látogatás ez? Na, na, bánjatok

velem emberségesen; igen, igen, na: mondjátok.



GUILDENSTERN



Mit mondjunk, uram?



HAMLET



Ej na, akármit. Csak egyenesen. Hivattak; szemetekből

látszik a vallomás, melyet tartózkodástok nem bír

elleplezni: én tudom, a király s királyné hívatott ide.



ROSENCRANTZ



Mi célból, uram?



HAMLET



Azt tőletek kell megtudnom. Azért kényszerítlek

pajtásságunk jogaira, ifjúkorunk összehangzó

kedvtelésire, mindenkor híven őrzött barátságunkra

s mind, ami ezeknél drágábbat egy nálamnál jobb

szónok felhordhatna: legyetek őszinte, egyenes

irántam: hivattak vagy nem?



ROSENCRANTZ



Mit mondasz te?



HAMLET



Ahá, rajtatok a fél szemem. – Ha szerettek, csak

ki vele!



GUILDENSTERN



Uram, hivattak.



HAMLET



Megmondom én, miért; így az én hozzávetésem elejét

veszi a ti vallomástoknak, és titoktartástok a király

és királyné iránt egy pehely szálát sem vedli. Én egy

idő óta (bár nem tudom, miért) elvesztettem minden

kedvemet s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal;

és, igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a

gyönyörű alkotmány, a föld, nekem csak egy kopár

hegyfok; ez a dicső mennyezet, a lég, ez a felettem

függő kiterjedt erősség, ez arany tüzekkel kirakott

felséges boltozat, no, lássátok, mindez előttem nem

egyéb, mint undok és dögletes párák összeverődése.

S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily

határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily

kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló

angyalhoz! belátásra mily hasonló egy istenséghez!

a világ ékessége! az élő állatok mintaképe! És mégis,

mi nekem ez a csipetnyi por? Én nem gyönyörködöm az

emberben, nem – az asszonyban se, hiába mosolygasz.



ROSENCRANTZ



Eszembe sem jutott, fenséges úr.



HAMLET



Minek nevettél hát, mikor azt mondtam, hogy nem

gyönyörködöm az emberben?



ROSENCRANTZ



Elgondolám, fenséges úr, hogy, ha nem gyönyörködik

az emberben, mily vékony pártolás vár fönségednél

a színészekre; találkoztunk velök az úton, s ide

igyekeznek, felajánlani szolgálatukat.



HAMLET



No, amelyik a királyt játssza, szívesen fogadom:

őfelségének kész adófizetője leszek; a kalandor lovag

hadd forgassa kardját és pajzsát; a szerelmes nem fog

ingyen sóhajtozni; a vígszemély lejátszhatja szerepét

békével; a bohóc hadd nevettesse meg azt is, kinek

tüdeje viszket a száradástól; s a nőszemély mondja ki

bátran, ami lelkén fekszik; habár a jámbus megsántul

is belé. Miféle színészek?



ROSENCRANTZ



Éppen azok, kiknek játékában fenséged annyira szokott

gyönyörködni: a városi tragédiajátszók.



HAMLET



Hogy esik tehát, hogy vándorolnak? Állandó telepök jobb

volt, mind dicsőségre, mind haszonra.



ROSENCRANTZ



Azt hiszem, a minapi újítás okozta elzüllésöket.



HAMLET



Becsülik még őket úgy, mint mikor én a városban laktam?

Van annyi közönségök?



ROSENCRANTZ



Dehogy van!



HAMLET



Mi lehet az oka? Rozsdásodnak?



ROSENCRANTZ



Nem, iparkodásuk a szokott lépésben halad; de ott

van, uram, egy kotlóalja gyermek, apró torongy,

kik túlsikoltják a szavalást, amiért rettenetesen

megtapsolják őket. Ezek vannak most divatban, s

a közönséges színházakat (mert így nevezik már)

úgy lecsepűlik, hogy sokan, kardviselő férfiak,

félve a lúdtolltól, alig mernek odajárni.



HAMLET



Ugyan! s gyermekek? ki tartja őket? ki fizeti

számláikat? Nem akarják tovább űzni mesterségöket,

csak míg énekelni tudnak? Nem mondják-e majd, ha

közönséges színésszé nőnek (ami pedig valószínű,

hacsak jobb módjok nincs), hogy íróik kárt tettek

nekik, midőn saját örökségök ellen kiabáltatták?



ROSENCRANTZ



Volt is bizony sok hű-hó mind a két részen; a nemzet

pedig nem vétkelli egymásra uszítani őket: volt oly

idő, hogy pénzt sem adtak a darabért hacsak költő

és színész üstökre nem ment benne az ellenféllel.



HAMLET



Lehetséges?



GUILDENSTERN



Ó, de mennyi fejtörésbe került ez!



HAMLET



S a gyermekhad lett a bírósabb?



ROSENCRANTZ



Az lett, fönséges úr; elbírnák azok Herculest is,

földgolyóstul.[2]



HAMLET



Nem csuda; mert ihol, a nagybátyám Dánia királya;

s most az, ki száját vonogatta rá atyám éltében,

húsz, negyven, ötven, száz aranyat megád egy-egy

arcképéért kicsiben. Szentugyse! van ebben valami

természetes, csak rá bírna jőni a philosophia.



Kívülről harsonaszó.





GUILDENSTERN



Itt vannak a színészek.



HAMLET



Urak, üdvözlöm Helsingőrben. Fogjunk kezet. Hamar hát;

az üdvözlésnek e járuléka divat és szertartás: hadd

teljesítsem ez udvariasságot, nehogy kiereszkedésem a

színészekkel (ami pedig kívülről szépen fog mutatni,

mondhatom) inkább hasonlítson társalgáshoz, mint a

veletek való. Üdvözöllek hát: de az én nagybátya-apám

és nagynéne-anyám csalatkoznak.



GUILDENSTERN



Miben, kegyelmes úr?



HAMLET



Én csak fölszéllel vagyok bolond; de ha délről fú, én

is megismerem a sólymot a gémtől.



Polonius jő.





POLONIUS



Minden jót, uraim!



HAMLET



Lassan.





Halld csak, Guildenstern; – meg te is; – így, mindenik

fülemre egy hallgatódzó: – az a nagy baba, kit amott

látok, nem nőtt ám még ki a pólyából.



ROSENCRANTZ



Talán másodszor is belénőtt; mert, úgy mondják, öreg

ember második gyermek.



HAMLET



Megjósolom, azért jő, hogy a színeszekről újságoljon; csak várjatok. -



Fenn.





Igaza van, uram; hétfőn reggel; akkor volt, csakugyan.



POLONIUS



Fönséges úr, újságot mondok.



HAMLET



De uram, én mondok újságot önnek.

»Hogy Roscius volt Rómában színész« -



POLONIUS



Színészek jöttek, fenséges úr.



HAMLET



Terefere!



POLONIUS



Becsületemre -



HAMLET



»Minden színész szamáron járt« -



POLONIUS



A legjobb játékosok a világon: mindegy nekik:

tragédia, komédia, történeti, pásztori, víg-pásztori,

historico-pásztori, tragico-historico, tragico-comico-historico-pásztori

mű; helyegység vagy korlátlan színváltozás.

Seneca nem elég nehéz, Plautus nem elég

könnyű nekik. Szereptudásra vagy rögtönzésre páratlanok.



HAMLET



»Ó, Jeftha, Izrael bírája« – minő kincsed vala neked!



POLONIUS



Miféle kincse volt, fenséges úr?



HAMLET



Hát -

»Egy szép leánya, több se volt

És azt szerette rendkívül.«



POLONIUS



Mindig, a leányomra!



HAMLET



Igaz-e, vén Jeftha?



POLONIUS



Ha engem nevez Jefthának fenséged, nekem van egy leányom,

igaz, szeretem is rendkívül.



HAMLET



No, nem a következik.



POLONIUS



Mi következik hát, uram?



HAMLET



Nos -



»Isten amint, sors szerint« -



aztán, tudja:



»És úgy leve, mint eleve« -



a kegyes ének első szakasza megmondja a többit, mert

lássa, itt jőnek az én időtöltéseim.



Négy vagy öt színész jő.





Hozta Isten, színész uramék; üdvözlöm mindnyájatokat.

- Örvendek, hogy egészségben látlak. – Isten hozta,

édes barátim. – Édes öregem, beh megrojtosodott a

képed, mióta nem láttalak: tán csak nem velem birkózni

hozod azt a barkót Dániába? – Nini, az én kisasszony

szeretőm! Asszonyunkra mondom! asszonyságod közelebb

van az éghez, mint mikor utoljára láttam, egy egész

cipősarknyival. Kérje az Istent, hogy hangja, mint

forgalomból kiment arany, meg ne repedjen a karikán

belül. Uraim, üdvözlöm mindnyájokat. Tegyünk úgy, mint

francia solymász: amint megpillantjuk, eresszük rá:

most mindjárt szavaljunk egyet. Nosza, egy kis ízelítő

ügyességtekből: egy indulatos szavalást! Halljuk!



ELSŐ SZÍNÉSZ



Mit szavaljunk, fenséges úr?



HAMLET



Hallottam én valaha tőled egyet, – hanem azt sohase

adták elő; vagy ha elő, nem többször egyszernél, mert

a darab, emlékszem, sehogy sem tetszett a tömegnek;

a nagy közönségnek kaviár volt az; de azért (véleményem

s azoké szerint, kiknek ítélete ily tárgyakban messzebb

hallatszott az enyimnél) derék egy darab volt; jól osztva

be színre s épp annyi szerénységgel, mint művészettel

víve ki. Jut eszembe, valaki azt mondta rá, hogy nincs

fűszer az egyes sorokban, ami megadná az ízét, se semmi

olyas a nyelvben, mi a szerző ékesgetési szándékára

mutatna: de becsületes modornak nevezte azt, mely éppoly

egészséges, mint kedves, százszorta inkább szép, mint

finom. Egy helyet szerettem különösen benne: Aeneas

mondja Didónak; abból is kivált azt, mikor Priam

megölését beszéli el. Ha emlékszel rá elevenen, kezdd

annál a sornál, hogy – hadd lám, hadd lám csak -



»A durva Pyrrhus, mint hyrcáni vad« -



nem úgy van; Pyrrhuson kezdődik, tudom.



»A durva Pyrrhus – ő, kin fekete

Harcmez, sötét mint célja, volt – hasonló

Az éjhez, melyet a végzetszerű

Lóban görnyedve tölte – most a rém-

Sötét cimerszint ádázabbra fente.

Tetőtül talpig most merő piros,

Csíkozva iszonyún atyák, anyák,

Fiak, leányok vérivel. A vér

Rásűl s tapad az utcák pörzs-hevétől,

Amely kegyetlen s átkozott világgal

Az aljason legyilkoltakra süt.

Lángtól, haragtól felpörkölve így;

S a ráaludt vértől így bévakoltan,

Kárbunkulus szemmel, az ördögi

Pyrrhus vigyázza Priam déd-apát« -



Most folytasd te.



POLONIUS



Engem ugyse, fönséges úr, jó szavalás; jó

hangsúllyal és kellő mérséklettel.



ELSŐ SZÍNÉSZ



»S ím rátalál, amint üres csapást

Mér a görög felé; jó régi kardja

Elpártol és dacot hány a parancsnak:

Hová hull, ott marad. Ily nem-egyenlőn,

Pyrrhus Priamra tör: sujt mérgesen,

De már süvöltő kardjának szelére

Ledűl a gyenge ősz. Akkor, miként-

Ha érzené holt Ilium e csapást,

Lángzó tetővel talpához borul,

S egy szörnyü roppanás rabbá teszi

Pyrrhus fülét: mert íme kardja, mely

Tisztes Priamnak éppen száll vala

Tejszín fejére, a légben akadt,

És Pyrrhus áll, mint zsarnok-kép a vásznon,

S mintegy közömbös, cél, szándék iránt,

Veszteg marad.

De mint gyakorta vész előtt az ég

Elcsöndesűl, a felhő meg se mozzan,

Némák a zord szelek s alant e gömb,

Mint a halál; egyszerre vad dörej

Hasít eget: úgy Pyrrhust, e szünetre,

Felkölt bosszúja tettre fölveri.

S nem hullt soha csekélyebb irgalommal

Márs fegyverére, mit öröknek edz,

Cyclopsi pőröly, mint Pyrrhus vasa

Lezúg Priamra most. -

Piha, ringyó Szerencse! Istenek,

Ti mind, ti mind! vegyétek el hatalmát,

Törjétek össze talpát, külleit

S az ég-oromrul a kerék-agyat

Hömpölygessétek a poklokra le!«



POLONIUS



Nagyon hosszú.



HAMLET



Eredj borbélyhoz a szakálladdal. – Te csak

folytasd, kérlek; ennek bohózat kell, vagy

trágár adoma, különben elalszik. – Folytasd;

térj át Hecubára.



ELSŐ SZÍNÉSZ



»De hajh! ki látná a bóbás királynét -«



HAMLET



Bóbás királynét?



POLONIUS



Az jól van; bóbás királyné jól van.



ELSŐ SZÍNÉSZ



»Rohanni puszta lábbal fel s alá,

Ijesztve oltó könnyel a tüzet,

Rongy a fején, hol másszor diadém;

Palástul vézna, elszült csípein

Ijedt zavarban felkapott lepel -

Ki látta volna, hogy méregbe mártott

Nyelvvel ne szidná a pártos szerencsét!

Az istenek ha látták voln’ magok,

Midőn szemébe tűnt Pyrrhus gonosz

Játéka, férjét hogy aprítja fel:

A jaj-sikoltás, melybe most kitört

(Ha földi ügy hat rájok legkevésbé),

Könnyet facsar az ég izzó szeméből

S az istenekből könyörűletet.«



POLONIUS



Ni, ni! Ha el nem változott a színe; s tele

nincs a szeme könnyel! – Hagyd el, kérlek.



HAMLET



Jól van; majd elmondatom veled másszor a többit.

- Édes úr, nem lenne szíves a színészeknek jó

szállást adatni? De hallja, jól kell aztán velök

bánni; mert ők a kor foglalatjai és rövid krónikái;

s inkább írjanak halála után rosszat a fejfájára,

mint ők rosszat mondjanak felőle, míg él.



POLONIUS



Érdemök szerint fogok bánni velök, fönséges úr.



HAMLET



Veszetthordtát, ember, sokkal jobban kell! Bánj

mindenkivel érdeme szerint: melyikünk kerüli el

a mogyorópálcát? Bánjon velök saját embersége és

méltósága szerint; minél kisebb az ő érdemök, annál

nagyobb érdem a szívessége. Hívja be őket.



POLONIUS



Jerünk hát, urak.



Polonius s némely színészek el.





HAMLET



Utána, barátim; holnap előadásunk lesz. Hallod-e,

öreg barátom! tudjátok a Gonzago megöletését?



ELSŐ SZÍNÉSZ



Tudjuk, fenséges úr.



HAMLET



Holnap este azt játsszuk el. Szükség esetére ugye meg

tudnál tanulni egy tíz-húsz sorból álló mondókát, amit

én csinálnék s beleszúrnék? nemde?



ELSŐ SZÍNÉSZ



Meg, fenséges úr.



HAMLET



Nagyon jól van. Eredj hát amaz úr után te is; de aztán

hé, csúfot ne űzzetek ám belőle.



Színész el.





Édes jó barátim,



Guildenstern- és Rosencrantz-hoz.





én már estig elhagylak: de csak mint otthon, Helsingőrben!



ROSENCRANTZ



Kegyes jó uram!



Rosencrantz és Guildenstern el.





HAMLET



Ugy; hordjon Isten: – Most magam vagyok

Ó, mily gazember s pór rab vagyok én!

Nem szörnyüség az, hogy lám, e színész,

Csak költeményben, álom-indulatban

Egy eszmeképhez úgy hozzátöri

Lelkét, hogy arca elsápad belé,

Könny űl szemében, rémület vonásin,

A hangja megtörik, s egész valója

Kiséri képzetét? S mind semmiért!

Egy Hecubáért!

Mi néki Hecuba, s ő Hecubának;

Hogy megsirassa? Mit nem tenne még,

Ha szenvedélyre volna oly oka,

Mint van nekem? Könnyárba fojtaná

A színpadot, s irtóztató beszéddel

Repesztené meg a nézők fülét,

Hogy a vétkes megőrüljön belé,

Képedjen az igaz, s a közönyös

Zavarba essék; elkábítaná

Magát a szem s fül érzetét. De én,

Lágyszívü, bárgyu gaz, bujkálok egyre,

Álomszuszikként, nem lendítve semmit;

Még szólni sem merek – nem, oly királyért

Kinek sajátján s drága életén

Gonosz rablás esett. Hah! gyáva volnék?

Ki mond pimasznak? zúzza bé agyam?

Tépi szakállam, s dobja a szemembe?

Fricskázza orrom? s mondja, hogy hazug

A májam, a tüdőm? Ki teszi meg? Hah!

Biz’ Isten, elnyelem. Nincs abba’ mód,

Hogy én galambepéjü ne legyek,

Vagy zsarnokság alatt elkeseredni

Epém legyen; különben már azóta

A lég minden keselyűit hízlalom

E szkláv dögével. Véres, buja gaz!

Lelketlen, álnok, fajtalan gazember!

Ó, bosszu!

Ki állja? Mily szamár vagyok! Hiszen

Szép az, valóban, és nagy hősiség,

Hogy én, a drága meggyilkolt fia,

Kit ég s pokol bosszúra ösztönöz,

Szavakkal hűtöm a szám, mint lotyó,

És szitkozódom, mint egy nőcseléd

Vagy szobasurló.

Phí, förtelem! fuj! – Törd magad, te agy! -

Hallottam én, hogy nagy gonosztevőt

Szinházban a csupán költött darab

Úgy meghatott lelkéig, hogy legottan

Önként feladta bűnös tetteit;

Mert, nyelve nincs bár, a gyilkos merény

A legcsodásabb szerven tud beszélni.

Most, e színészek által, az atyám

Megöléséhez hasonlót játszatok

Bátyám előtt: lesem minden vonását;

Lelkébe nyúlok az elevenig;

S ha rezzen is: tudom, hogy mit tegyek.

A látott szellem ördög is lehet,

Mert az is ölthet oly tetszős hüvelyt,

S tán gyöngeségem, mélakórom által

- Mert ily kedélyre nagy hatalma van -

A kárhozatba dönt. Nincs rá bizonyság

Ennél különb; de tőr lesz e darab,

Hol a király, ha bűnös, fennakad.



El.





Harmadik felvonás





1. szín





Szoba a kastélyban.

Király, Királyné, Polonius, Ophelia,

Rosencrantz és Guildenstern jőnek.





KIRÁLY



Hát semmi úton nem birtok eléje

Kerülni, mért ölté fel e zavart,

Roncsolva durván csendes napjait

Bomlott s veszélyes dőresége által?



ROSENCRANTZ



Bevallja: érzi ő, hogy háborog;

De hogy miért, nem mondja semmi áron.



GUILDENSTERN



Nem is találtuk könnyűnek kilesni:

Őrűlt ravaszként résen áll, mihelyt

Valódi hogyléte felől akarnánk

Belőle csalni bármi vallomást.



KIRÁLYNÉ



Jól fogadott-e?



ROSENCRANTZ



Mint kész udvaronc.



GUILDENSTERN



De nagy erőtetéssel hajlamin.



ROSENCRANTZ



Szóban fukar volt; de ha kérdezénk,



Felelni bőkezű.



KIRÁLYNÉ



Élvekbe nem



Vonátok egy kicsit?



ROSENCRANTZ



Fenséges asszony,



Történt, hogy útban egy csapat szinészt

Értünk utól, s említők ezt neki;

Minek hallása némi látható

Örömre gyújtá. Itt vannak, az udvar

Körül, s parancsuk is van, gondolom,

Hogy még ma este játsszanak előtte.



POLONIUS



Való biz’ az; s fölkéri általam

Fölségteket, nézzék s hallják meg azt

A nem-tudom-mit.



KIRÁLY



Kész szivvel; s nagyon



Örvendek ily irányán.

Csak ösztönözni kell őt, jó urak,

S unszolni kedvét ily gyönyörre folyvást.



ROSENCRANTZ



Tesszük, királyom.



Rosencrantz és Guildenstern el.





KIRÁLY



Menj, Gertrud, te is;



Mert titkon érte küldénk Hamletért,

Hogy itt találja, csak mintegy esetleg,

Opheliát; az atyja és magam

Elrejtezünk, s igy látatlan, de látva,

Bizton bíráljuk e találkozást,

S magaviseletéből hozzávetünk:

Szerelmi bú-e vagy nem, amitől

Rájött e szenvedés.



KIRÁLYNÉ



Szót fogadok.



Ophelia, rád nézve azt óhajtom,

Szépséged lett legyen a boldog ok,

Hogy Hamlet ily zavart; remélem, így

Erényed a jó útba viheti,

Mindkettőtök becsűletére.



OPHELIA



Vajha



Úgy légyen, asszonyom!



Királyné el.





POLONIUS



Járkálj te, lyányom, itt. – Fölség; ha tetszik,



Elbúhatunk. -



Opheliához.





Te meg olvass e könyvből:



Leplezze a szinlett foglalkozás,

Mért vagy magadban. – Nem hiába mondják

Sok példa van rá – hogy ájtatos arccal,

Kegyes gyakorlattal, becúkorozzuk

Magát az ördögöt.



KIRÁLY



Félre.





Nagyon igaz:



Mint sebzi váddal lelkem e beszéd!

A festett rima-kép nem undokabb

Ahhoz képest, mivel kenik-fenik,

Mint szörnyü tettem szépitő szavamhoz.

Ó, mily nehéz kő!



POLONIUS



Hallom lépteit:



Vonuljunk hátra, felséges uram.



Király és Polonius el.

Hamlet jő.





HAMLET



Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.

Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri

Balsorsa minden nyűgét s nyilait;

Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,

S fegyvert ragadva véget vet neki?

Meghalni – elszunnyadni – semmi több;

S egy álom által elvégezni mind

A szív keservét, a test eredendő,

Természetes rázkódtatásait:

Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.

Meghalni – elszunnyadni – és alunni!

Talán álmodni: ez a bökkenő;

Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,

Ha majd leráztuk mind e földi bajt,

Ez visszadöbbent. E meggondolás az,

Mi a nyomort oly hosszan élteti:

Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,

Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,

Útált szerelme kínját, pör-halasztást,

A hivatalnak packázásait,

S mind a rugást, mellyel méltatlanok

Bántalmazzák a tűrő érdemet:

Ha nyúgalomba küldhetné magát

Egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket,

Izzadva, nyögve élte fáradalmin,

Ha rettegésünk egy halál utáni

Valamitől – a nem ismert tartomány,

Melyből nem tér meg utazó – le nem

Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a

Jelen gonoszt, mint ismeretlenek

Felé sietni? – Ekképp az öntudat

Belőlünk mind gyávát csinál,

S az elszántság természetes szinét

A gondolat halványra betegíti;

Ily kétkedés által sok nagyszerű,

Fontos merény kifordul medriből

S elveszti »tett« nevét. – De csöndesen!

A szép Ophelia jő. – Szép hölgy, imádba

Legyenek foglalva minden bűneim.



OPHELIA



Kegyelmes úr, hogy van, mióta nem



Láttam fönségedet?



HAMLET



Köszönöm alássan; jól, jól, jól.



OPHELIA



Uram, nehány emléke itt maradt,

Már rég óhajtám visszaküldeni,

Kérem, fogadja el.



HAMLET



Nem, nem. Nem adtam egyet is soha.



OPHELIA



Fönséges úr, hisz tudja, hogy adott;

S hozzá illatnak édes szavakat:

Vedd vissza, mert illatjok elapadt;

Nemes szívnek szegény a dús ajándék,

Ha az adóban nincs a régi szándék.

Itt van, fönséges úr.



HAMLET



Ha! ha! becsületes vagy?



OPHELIA



Uram!



HAMLET



Szép vagy?



OPHELIA



Hogyan, fenséges úr?



HAMLET



Mert ha becsületes vagy, szép is: nehogy szóba

álljon becsületed szépségeddel.



OPHELIA



Lehet-e a szépség, uram, jobb társaságban mint a

becsülettel?



HAMLET



Lehet bizony; mert a szépség ereje hamarább

elváltoztatja a becsületet abból ami, kerítővé,

mintsem a becsület hatalma a szépséget magához

hasonlóvá tehetné. Ez valaha paradox volt, de a

mai kor bebizonyítá. Én egykor szerettelek.



OPHELIA



Valóban, fenség, úgy hitette el velem.



HAMLET



Ne hittél volna nekem; mert hiába oltja be az erény

e mi vén törzsünket, megérzik rajtunk a vad íz. Én

nem szerettelek.



OPHELIA



Annál inkább csalódtam.



HAMLET



Eredj kolostorba; minek szaporítanál bűnősöket! Én

meglehetős becsületes vagyok: mégis oly dolgokkal

vádolhatnám magamat, hogy jobb lett volna, ha anyám

világra sem szül. Igen büszke vagyok, bosszúálló,

nagyravágyó; egy intésemre több vétek áll készen, mint

amennyi gondolatom van, hogy beleférjen, képzeletem,

hogy alakítsa, vagy időm, hogy elkövessem benne. Ily

fickók, mint én, mit is mászkáljanak ég s föld között!

Cinkos gazemberek vagyunk mindnyájan: egynek se higgy

közülünk. Menj Isten hírével, kolostorba. Hol az apád?



OPHELIA



Otthon, uram.



HAMLET



Rá kell csukni az ajtót, hogy ne játssza a bolondot

máshol, mint saját házában. Isten veled.



OPHELIA



Ó, könyörülj rajta, mennybéli jóság!



HAMLET



Ha férjhez mégy, ím, ez átkot adom jegyajándékul:

légy bár oly szűz, mint a jég, oly tiszta, mint a hó:

ne menekülhess a rágalom elől. Vonulj kolostorba menj;

Isten veled. Vagy, ha okvetlen férjhez kell menned,

menj bolondhoz, mert okos ember úgy is tudja bizony,

miféle csudát szoktatok csinálni belőle. Zárdába hát;

eredj, hamar pedig. Isten veled.



OPHELIA



Ó, ég hatalma, állítsd helyre őt!



HAMLET



Hallottam hírét, festjük is magunkat, no bizony.

Isten megáldott egy arccal, csináltok egy másikat;

lebegtek, tipegtek, selypegtek; Isten teremtéseinek

gúnyneveket adtok, s kacérságból tudatlannak mutatkoztok.

Eredj! jóllaktam már vele; az őrített meg. Nem kell több

házasság, mondom; aki már házas, egy hiján, hadd éljen;

a többi maradjon úgy, amint van. Zárdába; menj!



Hamlet el.





OPHELIA



Ó, mely dicső ész bomla össze itten!

Udvarfi, hős, tudós, szeme, kardja, nyelve;

E szép hazánk reménye és virága,

Az ízlés tükre, minta egy szoborhoz,

Figyelme tárgya minden figyelőnek,

Oda van, ím, oda!

S én legnyomorúbb minden bús hölgy között,

Ki szívtam zengő vallomási mézét,

Most e nemes, fölséges észt, miképp

Szelíd harangot, félreverve látom;

Nyilt ifjusága páratlan vonásit

Őrült rajongás által dúlva szét.

Ó, jaj nekem,

Hogy amit láttam, láttam; és viszont,

Hogy amit látok, látom az iszonyt!



A Király és Polonius jőnek.





KIRÁLY



Szerelem! nem arra tart e szenvedély!

Se a beszéd, bár egy kissé laza,

Nem volt bolondság. Van valami lelkén,

Amin kotolva űl e mélakór,

S minek kikölte és felpattanása

Veszélybe dönthet. Azt, hogy megelőzzem,

Gyors eltökéléssel így gondolám:

Menjen sietve Angliába Hamlet,

Megkérni az elmulasztott adót:

Talán a tenger, a kültartományok

Sokféle tarka tárgya kiveri

Ezt a szivébe rögzött valamit,

Melyhez tapadt elméje kiragadja

Önnönmagából. Mit mondasz reá?



POLONIUS



Jó lesz; de mégis azt hiszem, hogy e baj

Első csirája és eredete

Szerelmi bánat. – Nos, Ophelia!

Nem kell, hogy elmondd, Hamlet mit beszélt,

Hallottuk azt mind. – Felséged magas

Tetszésitől függ, de én azt javaslom:

Királyné anyja most játék után

Hivassa bé őt, és négy szem között,

Szép szóval bírja rá, ha felfödözné

E bú okát; fogja rövíden őt;

Én meg, ha tetszik, hallgatózzam ott,

Hogy mit beszélnek. Ha nem boldogul:

Ám menjen Angliába Hamlet, vagy hová

Elcsukni jónak látja bölcseséged.



KIRÁLY



Úgy légyen; én is amellett vagyok:

Őrizve járjanak őrült nagyok.



El mind.





2. szín





Terem ugyanott.

Hamlet és néhány színész jő.





HAMLET



Szavald a beszédet, kérlek, amint én ejtém előtted:

lebegve a nyelven; mert ha oly teli szájjal mondod,

mint sok szinész, akár a város dobosa kiáltná ki

verseimet. Ne is fürészeld nagyon a levegőt kezeddel,

így; hanem jártasd egészen finomul: mert a szenvedély

valódi zuhataga, szélvésze, s mondhatnám forgószele

közepett is bizonyos mérsékletre kell törekedned és

szert tenned, mi annak simaságot adjon. Ó, a lelkem

facsarodik belé, ha egy tagbaszakadt, parókás fejű

fickót hallok, hogyan tépi foszlánnyá, csupa rongyokká,

a szenvedélyt, csakhogy a földszint állók[3] füleit

megrepessze, kiknek legnagyobb részét semmi egyéb

nem érdekli, mint kimagyarázhatatlan némajáték és

zaj. Én az ilyen fickót megcsapatnám, amiért a

dühöncöt is túlozza és heródesebb Heródesnél.

Kerüld azt, kérlek.



ELSŐ SZÍNÉSZ



Bízza rám, fönséges úr.



HAMLET



Csakhogy aztán fölötte jámbor se légy, hanem menj

saját ép érzésed vezérlete után. Illeszd a cselekvényt

a szóhoz, a szót a cselekvényhez, különösen figyelve

arra, hogy a természet szerénységét által ne hágd:

mert minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték

céljától, melynek föladata most és eleitől fogva

az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a

természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát,

a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század

testének tulajdon alakját és lenyomatát. No már, ha

ezt túlozza valaki, vagy innen marad, bár az avatlant

megnevetteti, a hozzáértőt csak bosszanthatja; pedig

ez egynek ítélete, azt meg kell adnod, többet nyom

egy egész színház másokénál. Ó, vannak színészek, én

is láttam játszani – s hallottam dicsérve másoktól,

nagyon pedig – kik, Isten bűnül ne vegye, se

keresztény, se pogány, se általában ember hangejtését,

taghordozását nem bírva követni; úgy megdölyfösködtek,

úgy megordítoztak, hogy azt gondolám, a természet

valamely napszámosa csinált embereket, de nem csinálta

jól, oly veszettül utánozták az emberi nemet.



ELSŐ SZÍNÉSZ



Remélem, hogy mi azt a modort már meglehetősen

levetkeztük.



HAMLET



Vessétek le egészen! No meg, aki köztetek a bohócot

játssza, ne mondjon többet, mint írva van neki;

mert vannak azok közt is, kik magok nevetnek,

hogy egy csapat bárgyú néző utánok nevessen; ha

szinte a darabnak éppen valamely fontos mozzanata

forog is fent. Ez gyalázatosság, és igen nyomorú

becsvágyra mutat a bohóc részéről, ki e fogással él.

Menjetek, készüljetek.



Színészek el.

Polonius, Rosencrantz és Guildenstern jőnek.





Nos, uraim? eljön a király megnézni a darabot?



POLONIUS



El, a királyné is, mindjárt pedig.



HAMLET



Mondd a színészeknek, siessenek.



Polonius el.





S önök, mindketten, úgye szívesek

Lesznek segítni a siettetésben?



KETTEN



Megyünk, fönséges úr.



Rosencrantz és Guildenstern el.





HAMLET



Hol vagy, Horatio?



Horatio jő.





HORATIO



Itt, kedves úr,



Szolgálatára.



HAMLET



Halld, Horatio:



Te éppen olyan férfi vagy, minővel

Szerettem, hogy közöm volt valaha.



HORATIO



Ó, kedves úr -



HAMLET



Nem hízelgek, ne hidd;



Mi boldogúlást várhatnék tetőled,

Kinek mid sincs, jó kedveden kivűl,

Mely táplál és ruház? Mért hízelegni

Egy ily szegénynek? – Nem; a cukrozott nyelv

Ám nyalja a sületlen fényüzést,

Görbessze hajlós térde kapcsait,

Hol a farkcsóválás hasznot terem.

Hallgass ide.

Mióta választásim asszonya

Én drága lelkem, s emberek között

Különbséget bir tenni: tégedet

Pecsételt el magának; mert te, bár

Szenvedve mindent, úgy től, mint aki

Semmit se szenved; férfi vagy, ki a

Sors öklözését vagy jutalmait,

Egyképp fogadtad; s áldott az, kinek

Vérével úgy vegyült itélete,

Hogy nem merő síp a sors ujja közt,

Oly hangot adni, milyent billeget.

Férfit nekem, ki szenvedélye rabja

Nem lett soha! s én szívem közepén,

Szivem szivében hordom azt, miképp

Most tégedet. De már kissé sok is. -

Ma színjáték lesz a király előtt,

S egy jelenet közel jár ahhoz, amint

Atyám halálát elmondtam neked;

Kérlek, ha majd ez a rész fölkerül,

Csak mintha enlelkem tolmácsa volnál,

Lesd a királyt jól: ha rejtett büne

Ott egy beszédre lyukból ki nem ugrik:

A kárhozatnak lelke volt, amit

Láttunk együtt, s képzelmem oly sötét,

Mint Vulcán pőrölye. Jól megfigyeld;

Mert én arcába kapcsolom szemem;

S majd összevessük a látszat felől

Kettőnk itéletét.



HORATIO



Jó lesz, uram;



Ha meglop engem a játék alatt,

S rá nem sütöm: fizetem a lopást.



HAMLET



Már jőnek: bárgyunak kell látszanom.



Foglalj helyet.



Dán induló. Harsonák.

Király, Királyné, Polonius, Ophelia,

Rosencrantz, Guildenstern és mások jőnek.





KIRÁLY



Hogy van Hamlet öcsénk?



HAMLET



Felségesen, mákugyse! a kaméleon kosztján:

levegőt eszem, ígéret töltelékkel. Kappant

se hizlalnak így.



KIRÁLY



Semmi közöm e felelettel, Hamlet; ez nem az

én mondásom.



HAMLET



Nem ám, de az enyém se már. – Uram, ön játszott

egyszer az egyetemen, mondja?



POLONIUS



Igen, bizony, fönség; s jó színésznek tartottak.



HAMLET



S mi volt a szerepe?



POLONIUS



Julius Caesar; megöltek a Capitoliumon; Brutus ölt meg.



HAMLET



Na ugyan brutális szerep volt tőle: megölni egy

ily capitális borjút. – Készen a játszók?



ROSENCRANTZ



Igenis, fönséges úr; engedelmét várják.



KIRÁLYNÉ



Jer ide, édes Hamlet; ülj mellém.



HAMLET



Nem, kedves anyám, itt vonzóbb érc van.



POLONIUS



Ahá! tetszik látni?



HAMLET



Kisasszony, ölébe fekhetem?



Ophelia lábaihoz dőlve.





OPHELIA



Nem, uram.



HAMLET



Azaz, ölébe hajthatom a fejem?



OPHELIA



Igen, uram.



HAMLET



Azt gondolja, pórias értelemben vettem?



OPHELIA



Semmit se gondolok, uram.



HAMLET



Mily szép gondolat, egy szép leány lába közt fekünni!



OPHELIA



Tessék?



HAMLET



Semmit se mondtam.



OPHELIA



Jókedve van, fönséges úr.



HAMLET



Kinek? Nekem?



OPHELIA



Igenis.



HAMLET



Ó, boldog Isten! hisz én vagyok a világ első bohóca.

Ki tehet arról, ha jó kedve van; hisz látja, mily

vidor az anyám is, pedig az apám most halt meg,

csak két órája.



OPHELIA



Dehogy: kétszer két hónapja is van már, fönség.



HAMLET



Oly régen? Gyászolja hát az ördög! Én coboly köntöst

csináltatok. Uramfia, két hónapja s még el sincs

felejtve! Úgy hát megérjük, hogy valamely nagy

embert fél évvel is túlél az emlékezete; csakhogy,

Mária ugyse! templomot építsen ám, különben eszébe

sem jut senkinek; úgy jár, mint a fa ló, melynek

sírverse így hangzik: »Mer’ ó! mer’ ó! már a fa

ló el van feledve.«



Hoboják. A némajáték föllép.

Jő egy Király és egy Királyné, igen nyájaskodva.

A Királyné megöleli férjét, letérdel és fogadkozik.

A Király fölemeli, vállára hajtja fejét; aztán egy

virágpamlagra fekszik. A Királyné látva, hogy

elszunnyadt, távozik. Most jő egy cinkos, koronáját

leveszi, megcsókolja, s mérget töltve a király fülébe,

elmegy. A Királyné visszatér, s halva látván férjét,

szenvedélyes mozdulatokba tör ki. A mérgező, két vagy

három néma személlyel, ismét megjelenik, s bánkódni

látszik a Királynéval. A holttestet elviszik. A

mérgező ajándékkal udvarol a Királynénak; az eleinte

útálatot, nem-akarást fejez ki; de végre elfogadja

szerelmét.



OPHELIA



Mit jelent ez, fönséges úr?



HAMLET



E biz alattomos hókuszpókusz: gonoszt jelent.



OPHELIA



Talán a darab velejét mutatja a némajáték?



HAMLET



Mindjárt megtudjuk eme fickóktól: mert a

színészben nem áll a szó; kibeszél az mindent.



OPHELIA



Elmondják, mit jelent e némajáték?



HAMLET



El ám, s minden néma játékot, amit velök játszanék;

csak ne szégyelljen velök játszani, ők bizony nem

szégyellik elmondani, mit jelent.



OPHELIA



Be hamis, be hamis. Én a darabra figyelek.



PROLÓGUS



»Magunk imé, s tragédiánk

Fölségtek elé borulánk:

Kérjük, figyeljen tűrve ránk.«



HAMLET



Prológus ez, vagy gyűrűbe vésett jelige?



OPHELIA



Rövid biz az, fönség.



HAMLET



Mint a nő szerelme.



Jön a színpadi Király és Királyné.





SZÍNÉSZ KIRÁLY



Már Phoebus ím harmincadszor kerűl

Neptun sós árja s a földgömb körűl;

S harminc-tizenkét hold kölcsön világa

Tizenkét harmincszor tűnt a világra;

Hogy viszonos szent frigy kapcsol velem:

Kezünket Hymen, szívünk szerelem.



SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ



Még egyszer annyi holdat és napot

Érjünk, mielőtt szerelmünk elapad.

De jaj! felséged máris oly beteg

- Ép volta eltűnt, kedve csüggeteg -

Hogy félve-féltem. De bár féltsem én,

Uram, ne hagyjon téged a remény;

Arányt tart nőben féltés, szerelem:

Vagy semmi, vagy mindkettő szertelen.

No már, szerelmem jól tudod, minő:

Félelmem azzal egy arányba’ nő,

Nagy szeretet fél, apró kételyen:

S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem.



SZÍNÉSZ KIRÁLY



Itt hagylak, édes, nem soká pedig:

Szerves erőm már lanyhán működik;

Te élj, szeretve és tisztelve, még

E szép világban; s tán egy oly derék

Férj oldalán -



SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ



Ne a többit! ne, ó;

Ily szerelem szivemnek áruló!

Másod férjemmel átkozott legyek;

Máshoz csak az mén, ki megölt egyet.



HAMLET



Félre.





Üröm, üröm.



SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ



A második nász indító oka

Szennyes haszonvágy, szerelem soha;

Másodszor öltem meg holt férjemet,

Ha második férj csókol engemet.



SZÍNÉSZ KIRÁLY



Most, elhiszem, úgy érzesz, mint beszélsz;

De fogadásunk gyakran füstbe vész.

Föltételünk emlékezésnek rabja:

Vérmes szülött, de már számlálva napja;

Míg éretlen gyümölcs, fáján tapad;

Ha megpuhúl: rázatlan leszakad.

De kell; szükség felednünk e rovást,

Az ily magunkra felrótt tartozást:

Mert amit így fogad a szenvedély,

A szenvedéllyel oda lesz a cél.

Erős bú, vagy öröm, feltétele

Foganatát magával rontja le:

Mert hol öröm s bú van legfőbb fokon,

Az sír, ez örvend minden kis okon.

Nem örök e világ; az sem csoda,

Ha sorsunkkal a szeretet oda:

Mert hogy melyik vezérli, vitapont:

Szerelem-é a sorsot, vagy viszont?

Nagy férfi buktán, lásd, kegyence fut;

Szegény kapós lesz, amint polcra jut:

Igy, a szeretet sorsunk’ követi;

Ki nem szorul barátra, lesz neki;

S ki álbarátot szükségben kisért,

Ellent csinálni biztos útra tért. -

De, visszatérve honnan indulék:

Sors, akarat oly ellensarki vég,

Hogy terveink legtöbbször füstbe mennek;

Miénk a szándok, nem sükere ennek.

Te sem mégy máshoz, most úgy gondolod:

De elhal eszméd, ha férjed halott.



SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ



Ne adjon tápot a föld, fényt az ég!

Élvét, nyugalmát éj s nap vonja még!

Kétségre váljon remény, bízalom!

Börtön magánya légyen vígaszom!

Dúljon gyönyör-sápasztó baleset,

Ha mire vágytam, minden kedveset!

Szenvedjek itt s ott öröklétü kínt:

Ha, egyszer özvegy, nő leszek megint!



HAMLET



Ha most ezt megszegné!



SZÍNÉSZ KIRÁLY



Nagy eskü ez. De lelkem oly alélt:

Menj, hadd csalom meg ezt a hosszu délt

Álommal, édes.



Elalszik.





SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ



Ringasson az álom;

Ármány soha kettőnk közé ne szálljon.



El.





HAMLET



Asszonyom, hogy tetszik a darab?



KIRÁLYNÉ



A hölgy mintha nagyon is fogadkoznék.



HAMLET



Ó, de szavát tartja ám!



KIRÁLY



Hallottad a meséjét? Nincs benne valami bántó?



HAMLET



Nincs, nincs; hiszen csak tréfálnak, tréfából

mérgeződnek; semmi bántó a világon.



KIRÁLY



Hogy is hívják a darabot?



HAMLET



Az egérfogó. Hogy miért úgy? Képletesen. A darab

egy Viennában történt gyilkosságot ábrázol; Gonzago

neve a fejedelemnek; nője Baptista. Mindjárt meglátják.

Gonosz egy darab, az igaz; de hát aztán? Felséged

lelkiösmerete tiszta, a miénk is; minket hát nem

érdekel: kinek nem inge, ne vegye magára.



Lucianus jő.





Ez valami Lucianus, a király öccse.



OPHELIA



Fenséged nagyon jó kórus.



HAMLET



Igen jó tolmács tudnék lenni ön és szerelme közt,

csak már látnám a szökdelő bábokat.



OPHELIA



Csapkod, uram, csapkod.



HAMLET



Bezzeg jajgatna ám belé, míg el tudná venni az

ostorom csapóját.



OPHELIA



Mindegyre jobb – s rosszabb.



HAMLET



Arra esküsznek férjeikkel is – Kezdj belé már, gyilkos;

ne vágj oly veszett pofákat, hanem kezdd el. Hadd lám:

»A károgó holló bosszút üvölt« -



LUCIANUS



Szándok sötét, kéz kész, biztos szerem,

Idő szolgál, s egy lélek sincs jelen.

Te, szörny-itallá főtt éjféli gyom,

Melyet Hekate hármas átka nyom,

Varázserőd, ádáz tulajdonod

Ez ép élten most kell bitorlanod.



Mérgét az alvó fülébe önti.





HAMLET



Kertjében mérgezi meg, a birtokáért. Neve, mondom,

Gonzago; igaz, meglett történet, meg is van irva

választékos olasz nyelven. Mindjárt meglátják, hogyan

nyeri el a gyilkos Gonzago nője szerelmét.



OPHELIA



A király föláll.



HAMLET



Mit! megijedt, vak tűztől?



KIRÁLYNÉ



Hogy van, felséges férjem?



POLONIUS



Félbe kell hagyni a darabot.



KIRÁLY



Világot ide! Menjünk.



MIND



Világot! Világot!



Mind el, Hamleten és Horation kivül.





HAMLET



Ám sírjon a nyíl verte vad:



Ép gimnek tréfaság;



Mert ki vigyáz, ki meg szunyad:



Igy foly le a világ.



Nos, barátom (ha másképp szerencsém hátat forditana),

ez meg egy toll-erdő, meg egy pár vidékies szalagcsokor

kivágott cipőimen, nem bejuttatna engem akármely

színészcsapatba, vagy hogy?



HORATIO



Fél jutalom-játékra.



HAMLET



Egészre, ha mondom.



Mert hát, tudod, hű Dámonom,



Ez ország, bírta bár



Hajdan Jupiter: bírja most



Egy, egy füles – pityke.



HORATIO



Rímelhetett volna, fönség.



HAMLET



Ó, édes Horatióm! Most már tízezer forintot mernék

tenni a szellem szavára. Vetted észre?



HORATIO



Nagyon jól, fenséges úr.



HAMLET



Mikor a mérgezés következett -



HORATIO



Nagyon jól megjegyeztem.



HAMLET



Ha, ha! – Te, valami zenét! Fuvolákat ide, hé!

Mert hát, ha a király nem szereti

Komédiánkat – hát nem kell neki.



Rosencrantz és Guildenstern jőnek.





Zenét, hé!



GUILDENSTERN



Fönséges úr, engedjen egy szót.



HAMLET



Akár egész históriát, uram.



GUILDENSTERN



Fönséges úr, a király -



HAMLET



Nos, mi lelte?



GUILDENSTERN



Egész magánkívül lett szobájában.



HAMLET



Italtól, uram?



GUILDENSTERN



Nem, fönség, inkább az epétől.



HAMLET



Ön bölcsessége dúsabbnak mutatkoznék, ha ezt az

orvosának jelentené: mert ha én adnék tisztítót

neki, az még inkább epesárba ejtené.



GUILDENSTERN



Édes jó uram, ejtse valahogy rendesebben szavait,

ne tegyen oly vad szökelléseket tárgyamtól.



HAMLET



Szelíd vagyok, uram; – beszéljen.



GUILDENSTERN



Anyja, a királyné, a legnagyobb lelki aggodalomban

küldött fenségedhez.



HAMLET



Örvendek, hogy szerencsém van.



GUILDENSTERN



Nem úgy, fenséges úr; ez az udvariasság nincs helyén.

Ha fönséged méltóztatik ép feleletet adni, úgy végzem

anyja parancsát; ha nem, úgy fönséged bocsánata s az

én visszatértem leend vége küldetésemnek.



HAMLET



Uram, azt nem tehetem.



GUILDENSTERN



Mit, fönség?



HAMLET



Hogy önnek ép feleletet adjak. Elmém beteg; de oly

válasszal, aminő telik tőlem, parancsoljon ön vagy

inkább, mint mondá, az anyám. Erről hát ne többet,

hanem a tárgyra. Az anyám, mondá ön -



ROSENCRANTZ



Igen, ezt izeni. Fönséged magaviselete őfelségét

megdöbbenté s bámulatba ejté.



HAMLET



Ó, csodálatos fiú, ki egy anyát így megdöbbenthet!

De semmi következmény sincs anyám bámulatának

sarkában, ugye? Tudassa.



ROSENCRANTZ



Mielőtt fenséged lefekünnék; beszélni kíván vele

magánszobájában.



HAMLET



Engedelmeskedni fogunk, még ha tízszer anyánk volna is.

Van még valami ügyök velem?



ROSENCRANTZ



Fönséges úr, engem egykor szeretett.



HAMLET



Most is; esküszöm e csenőkre és lopókra!



ROSENCRANTZ



Édes jó uram, mi hát oka e levertségnek? Önkényt zárja

be saját szabadsága kapuját, ha búja közlését megtagadja

barátjától.



HAMLET



Előmozdítás kellene, uram.



ROSENCRANTZ



Hogy lehet az, mikor maga a király szavát adta, hogy

örökössé teszi Dániában?



HAMLET



Jaj uram, de »míg a fű megnő« – a közmondás egy kissé

kopott.



Fuvolát hoznak.





Ó, a fuvola! Hadd lám – csak hogy szabaduljak tőletek.

- Mért akartok ti kerűlgetve szelet fogni tőlem,

mintha hálóba akarnátok terelni?



GUILDENSTERN



Ó, kegyelmes úr; ha kötelességem túlbuzgó, szeretetem

is udvariatlan.



HAMLET



Ezt nem értem világosan. Nem játszanál egyet e sípon?



GUILDENSTERN



Nem tudok, fenség.



HAMLET



De ha kérlek.



GUILDENSTERN



Higgye el, nem tudok.



HAMLET



Esedezem.



GUILDENSTERN



Egy billentést sem tudok, fenséges úr.



HAMLET



Hisz az oly könnyű, mint hazudni: kormányozd e

szellentyűket ujjaiddal s hüvelykeddel; száddal

lehelj belé; s a legremekebb zenét fogja beszélni.

Látod, ezek a billentyűi.



GUILDENSTERN



De én éppen azokat nem bírom harmónia zengedezésre

vezényelni; nincs hozzá ügyességem.



HAMLET



No lám, mily becstelen eszközzé akartok ti tenni engem.

Játszani akarnátok rajtam; ismerni billentyűimet;

kitépni rejtelmem szívét, hanglétrám minden hangját

kitapogatni a legalsótól a legfelsőig; pedig e kis

eszközben zene rejlik, felséges szózat, mégsem bírjátok

szavát venni. A keservét! azt hiszitek, könnyebb

énrajtam játszani, mint egy rossz sípon? Gondoljatok

bármi hangszernek: rám tehetitek a nyerget, de nem

bírtok játszani rajtam.



Polonius jő.





Isten áldja, uraim.



POLONIUS



Uram, a királyné beszélni akar fönségeddel, mindjárt

pedig.



HAMLET



Látja-e azt a felhőt? Majdnem olyan, mint egy teve.



POLONIUS



Isten engem, valóságos teve alakú.



HAMLET



Nekem úgy tetszik, menyéthez hasonlít.



POLONIUS



A háta olyan, mint a menyétnek.



HAMLET



Vagy inkább cethalforma?



POLONIUS



Nagyon hasonló a cethalhoz.



HAMLET



No hát, mondja anyámnak, megyek tüstint. – Csak addig

tesztek engem bolonddá, ameddig kedvem tartja. -

Megyek tüstint.



POLONIUS



Mondom.



El.





HAMLET



»Tüstint« szót könnyű mondani. – Hagyjatok egyedül, barátim.



Rosencrantz, Guildenstern és Horatio el.





Most van az éjnek rémjáró szaka,

Minden sír ásít, s maga a pokol

Dögvészt lehell ki. Most hő vért meginnám,

S oly szörnyű tettet bírnék elkövetni,

Hogy a napfény reszketve nézne rá.

De csitt! anyámhoz. – Ó, szív! el ne nyomd

Természeted, s ne hadd, hogy e kebelbe

A Néro lelke szálljon valaha:

Legyek kegyetlen, ne vértagadó.

Dobjon szavam tőrt, ne rántson kezem.

Nyelv s szándok ebben kétszinű legyen:

Hogy, bármi zokon ejtsem a beszédet,

Tettel ne nyomjon lelkem rá pecsétet.



El.





3. szín





Terem, ugyanott.

Király, Rosencrantz és Guidenstern jőnek.





KIRÁLY



Nem szeretem bolondságát; se oly

Bizton nem állunk, hogy bitangra hagyjuk.

Készüljetek hát: mindjár’ kiadom

A megbizót, el, Angliába véle!

E hon határa nem tür oly veszélyes

Kockáztatást, minővel fenyeget

Hóbortja minden órán.



GUILDENSTERN



Készülünk.



Szent, istenes gond az, megtartani

Épségben annyi sok, sok lelket, amely

Fölséged által él s táplálkozik.



ROSENCRANTZ



Egyes magánélet is köteles;

Az ész hatalma- s minden fegyverével,

Megóvni ártalomtul önmagát;

De sokkal inkább egy olyan lehellet,

Melynek javától ezrek élte függ.

Fölség lehúnyta nem egyes halál:

Mint örvény rántja bé egész körét;

Hegycsúcson álló roppant nagy kerék az;

Melynek magas küllőin sok ezer

Kisebb tárgy bécsapolva s kötve van;

Ha egyszer indul: minden függelék,

Apró kiséret, zúgva követi

A mély bukásba. Ha király sóhajt,

Mindég az összes nép nyög arra jajt.



KIRÁLY



Övedzzetek hát e gyors útra, kérlek;

Mert láncra verjük ezt a rettegést:

Nagyon szabad lábon jár.



ROSENCRANTZ és GUILDENSTERN



Sietünk.



Rosencrantz és Guildenstern el. Polonius jő.





POLONIUS



Most indul éppen anyjához, uram.

Én elvonúlok a kárpit mögé

S kihallgatom. Tudom, megfeddi jól,

De mint fölséged mondta (s bölcs a mondás),

Kell más tanú is, az anyán kivűl

- Mert részrehajlók természet szerint -

Hogy lesse a szót, így alkalmilag.

Jó éjt, királyom! bár tisztelkedem még

Fekvés előtt, s közlöm, ha mit tudok.



KIRÁLY



Köszönöm, kedves úr.



Polonius el.





Ó, rút az én bünöm, s az égre bűzlik!

Az eredendő átok űl azon:

Vérgyilkolás! – Könyörögni nem tudok;

S bár lenne hozzá kedv, mint akarat van,

Vétkem legyőzi a hév szándokot;

És mint kinek két sürgős dolga van,

Itt állva veszteg, hogy melyikbe fogjak,

Mindkettőt elhagyom. Mit! volna bár

Ez átkozott kéz kétszer ennyi vastag

A bátya-vértől: nincs elég eső

Az üdv egében, hogy fehérre mossa,

Mint a fehér hó? Mért van irgalom,

Ha nem, hogy a bünt rontsa meg csupán?

S mi az imádság két malasztja, mint

Felfogni a bukót, és a bukottnak

Kegyelmet nyerni? Föl tehát, szemem!

A vétek elmult. Ó! de mily könyörgés

Szolgál javamra helyzetem szerint?

»Bocsásd meg undok gyilkosságomat!« -

Az nem lehet; hisz most is birtokomban

Mindaz, miért a vétket elkövettem:

Koronám, saját dicsvágyam, és királyném.

Nyerhet malasztot, ki bünhöz tapad?

Mert e veszett világban aranyos

Kezű gonoszság félretol jogot,

S a vétek árán gyakran megveszi

Magát a törvényt: de nem úgy van ott fenn:

Ott nincs kibúvó; a tény ott igaz

Mivoltaként áll, s arra kényszerít,

Hogy szemtül-szembe állva bűneinkkel,

Valljuk be nyilván: És most? mi marad?

Kisértsd meg, a bünbánat mit tehet:

Mit nem tehet az? Ó, de mit tehet

Annak, ki bűnét bánni képtelen?

Ó, szörnyű helyzet! Ó, szív, fekete,

Mint a halál! S te, ó, lépen ragadt

Lélek, kit a verdés jobban lenyűgöz!

Ó, égi kar, segélj! Próbát teszek:

Hajolj, merő térd; és te szív, acél

Idegzeteddel, lágyulj oly puhára,

Mint a ma-szűlt csecsemő inai.

Még minden jóra válhat.



Letérdel.

Hamlet jő.





HAMLET



Most megtehetném, top! imádkozik.

És, most teszem meg: – akkor mennybe mén.

Igy állok én bosszút? – Megfontolandó.

Atyámat egy gazember megöli,

S én, ez apának egyetlen fia,

Azt a gazembert mennyországba küldöm.

Hisz ez díj, jutalom, nem bosszúállás.

Ő az atyámat hízottan, kenyér

Elégségében ölte meg, midőn

Virágzott bűne, mint nyiló tavasz;

S ki tudja, Istennél egyéb, hogy áll

A számadása most? de emberi

Körülmények s gondolkozás szerint

Súlyos lehet. S én bosszút álltam-e

Ha rajt’ ütök, midőn tisztálja lelkét,

Midőn ama nagy útra kész, megért?

Nem.

Be, kard; tanulj te szörnyűbb markolást.

Majd részegen ha alszik, vagy dühöng,

Vagy vérparázna ágyán kéjeleg,

Kockázik, esküdöz, s olyat csinál,

Min üdvösség zamatja semmi sincs:

Akkor bököm le, hogy két sarka égre

Kapáljon, s lelke légyen kárhozott,

S mint a pokol, hová megy, fekete.

De vár anyám; – te díjad megkapod:

E gyógyszer nyújtja csak beteg napod.



El.

A Király fölkel és előbbre jő.





KIRÁLY



Fölszárnyal a szó, eszme lenn marad:

Szó eszme nélkül mennybe sose hat.



El.





4. szín





Szoba ugyanott.

Királyné és Polonius jő.





POLONIUS



Mindjárt jön. Aztán rakja meg, királyném:



Nincs mód kiállni, mondja, csínjait;

Most is csupán felséged állt közötte

S a nagy harag közt. Én itt hallgatódzom;

Csak kérem, bánjon kereken vele.



HAMLET



Künn.





Anyám, anyám, anyám!



KIRÁLYNÉ



Csak bízza rám: ne féltsen engemet.

Vonuljon vissza; hallom lépteit.



Polonius elrejtezik.

Hamlet jő.





HAMLET



Nos hát, anyám, mi tetszik?



KIRÁLYNÉ



Hamlet, nagyon megsértetted atyádat.



HAMLET



Anyám, nagyon megsértetted atyámat.



KIRÁLYNÉ



Jer, jer; nyelved hiú szót viszonoz.



HAMLET



Menj, menj; kötözködő nyelved gonosz.



KIRÁLYNÉ



Mi volt ez, Hamlet?



HAMLET



Mi baj, édesem?



KIRÁLYNÉ



Feledtél?



HAMLET



Nem, a szent keresztre! nem:

Ön a királyné, férje öccse’ nője;

De – bár ne volna az – anyám is ön.



KIRÁLYNÉ



Ha így van, küldöm, aki bír veled.



HAMLET



Jer, jer, ne moccanj; ülj le csöndesen:

Tapot se innen, míg tükrömbe nem nézsz,

Mely megmutatja szíved bensejét.



KIRÁLYNÉ



Mit akarsz velem? csak nem akarsz megölni?

Segítség!



POLONIUS



A kárpit megett.





Hó! segítség! hej! segítség!

HAMLET



Hahó! patkány?



Kardot ránt.





Meghalt; itt egy arany rá!



Meghalt.



Átszúr a kárpiton.





POLONIUS



A kárpit megett.





Végem van. Ó -



KIRÁLYNÉ



Jaj! mit tevél?



HAMLET



Hát tudom én, mit. A király?...



Fölemeli a kárpitot s előhúzza Poloniust.





KIRÁLYNÉ



Ó, mily hebehurgya, véres munka ez!



HAMLET



Véres biz’ ez, s majd oly gonosz, anyám, mint

Megölni egy királyt, s öccsével élni.



KIRÁLYNÉ



Királyt, megölni?



HAMLET



Azt mondám, igen -



Poloniusra.





Szegény izgága vén bolond, nyugodj.

Különbnek véltelek; magad kerested:

Veszélyes, ládd-e, a túl-buzgalom. -

Ne törd kezed. Pisz! ülj le csöndesen,

Én hadd töröm a szíved; mert fogom,

Ha törhető anyagból van csinálva;

Ha átkos megszokás úgy meg nem edzé,

Hogy minden érzés ellen bástya lett.



KIRÁLYNÉ



Mit tettem én, hogy nyelved ily gorombán



Mer rám zajongni?



HAMLET



Oly tettet, mitől



Lehámlik a kegy, az illem pirul;

Képmutató lesz az erény; lehull az

Ártatlan szerelem szép homlokáról

A rózsa, és pokolvar váltja föl;

Mitől olyan lesz a nász-fogadás,

Mint kockajátszók hazug esküi.

Oly tettet, ó! mely ama testi frigynek

Kitépi lelkét, szó-árrá teszi

A hit malasztját. Az ég arca lángol,

Sőt e szilárd föld, e vegyes tömeg,

Bús képpel, mint majd ítélet-napon,

Belébetegszik.



KIRÁLYNÉ



Hajh! miféle tett az,



Mely már a címlapon igy mennydörög?



HAMLET



Tekints e képre, s e másikra itt,

Két férfi-testvér hű ábráira.

Nézd, mennyi fönség űl e homlokon:

Hypérjon fürtök; homlok Jupiter

Sajátja; szem Mársé, mely fenyeget

S parancsol egyben; állás Mercuré.

Most száll le, egy égcsókoló tetőre;

Oly összetétel és idom, valóban,

Hogy minden isten, úgy látszik, pecsétet

Nyomott reája, biztosítani

Egy férfit a világnak. Ez vala

Férjed; tekintsd már a következőt.

Im, férjed ez; mint üszögös kalász

Az ép testvért rohasztva. Van szemed?

Elhagyhatád e szép hegylegelőt,

Hogy e mocsáron hízz? Hah! van szemed?

Szerelmed nem okolhadd; hisz korodban

A hejjehujja vér szelíd, hunyász,

S hallgat az észre; de micsoda ész az,

Mely ettül erre száll! Érzésed, az van,

Mert hogy mozognál másképp: ámde béna

Érzék az; ilyet őrült sem hibáz,

Igy elmehábor sem tevé soha

Rabbá az érzést, hogy választani

Épen ne tudjon, ily különbözőkben.

Mi ördög volt hát a szem-bekötősdi,

Mely rászedett? Szem érzés nélkül, érzet

Látás nélkül, vagy fül, szem kéz ne’kül,

Szaglás minden ne’kül, vagy bármi hű

Érzéked egy-egy kóros része, így

El nem tompulhatott.

Fuj! nem pirulsz el? Pártütő pokol,

Ha így lázongsz egy tisztes anyanő

Csontjában, akkor a láng ifjuság

Erénye, öntüzében olvadó

Viasz legyen; ne mondják, hogy gyalázat,

Midőn az ifjú hév ösztön kirúg,

Ha már a csupa fagy ily lánggal ég

S az ész a vágynak keritője lesz!



KIRÁLYNÉ



Ó, Hamlet! ne beszélj.

Lelkem mélyébe fordítod szemem,

Hol több olyan folt árnya látszik, amely

Soha ki nem mén.



HAMLET



Hah! egy zsíros ágy



Nehéz szagú verítékében élni;

Bűzben rohadva mézeskedni ott

A szurtos almon -



KIRÁLYNÉ



Ó, ne mondd tovább!



Fülembe mint tőr hatnak szavaid;

Ne többet, édes Hamlet.



HAMLET



Egy gyilkos, egy gaz;



Egy szkláv, ki első férjed tizedének

Még huszadrésze sincs; egy váz király!

Ország, uralkodás zsebtolvaja,

Ki polcról lopta el a koronát,

Úgy dugta zsebre.



KIRÁLYNÉ



Ó, ne többet.



Szellem jő.





HAMLET



Egy kapca-, rongykirály. -

Mennybéli őrzők! lengjetek körül

Védszárnyatokkal. Mit kívánsz, kegyes alak?



KIRÁLYNÉ



Haj! őrült csakugyan.



HAMLET



Dorgálni jössz-e késkedő fiad,

Ki múlni hágy időt és szenvedélyt

S nem hajtja végre rettentő parancsod?

Ó, szólj!



SZELLEM



Eszedbe jusson. Csak azért

Jövék, hogy edzzem tompult szándokod.

De nézd, anyádon mily réműlet űl,

Ó, lépj közéje s vivó lelke közzé:

Minél gyöngébb a test, a képzelet

Annál erősben működik.

Szólj néki, Hamlet.



HAMLET



Hogy van, asszonyom?



KIRÁLYNÉ



Ó, jaj! te hogy vagy?

Ki puszta űrbe függeszted szemed,

S beszédbe állsz a test nélkűli léggel?

Kiűl szemedben szellemed vadul,

S mint riadókor alvó katonák,

Fekvő hajad, bár tengő élte van csak,

Mind élre szökken. Ó, édes fiam!

Öntsd lángoló agyrémeid hevére

Hűs béketűrést. Mit nézsz oly merőn?



HAMLET



Őt, őt! Ni, mily halványan rám-mered!

Alakja, sorsa együtt, a kövekbe

Érzést papolna. – ó, ne nézz reám,

Nehogy siralmas arcod eltereljen

Ádáz müvemtől; és hogy színtelenné

Ne váljon tettem: könnyé, vér helyett.



KIRÁLYNÉ



Kinek beszéled ezt?



HAMLET



Nem látsz te semmit?



KIRÁLYNÉ



Semmit; pedig jól mindent, ami ott van.



HAMLET



Nem is hallottál semmit?



KIRÁLYNÉ



Semmit én



Kettőnk szaván kivűl.



HAMLET



No, nézz oda!



Nézd, hogy lopódzik el! – Atyám az, amint

E földön élt, járt. Nézd, ahol megyen:

Most, most suhan az ajtón kifelé!



Szellem el.





KIRÁLYNÉ



Hiú koholmány ez hevült agyadtól,

Anyagtalan teremtés, aminőben

Nagy mester a rajongás.



HAMLET



Mit, rajongás!



Erem, mint a tiéd, ütenyre vér

S éppoly zenét mond, mint az. Nem bolondság,

Amit beszéltem: tégy próbát velem,

S én szórul-szóra elmondom megint,

Holott az őrült ész ugrálna szerte.

Anyám, az Isten szent szerelmiért!

Ne áltasd lelked a csalóka írral,

Hogy őrültségem – nem bünöd – beszél;

Csak béhegeszti hámmal a fekélyt,

Míg láthatatlan terjed a fene,

S mindent aláás. Gyónj meg Istenednek;

Bánd meg a múltat; a jövőt kerüld,

S többé ne trágyázd a gyomot, hogy annál

Bujábbra nőjön. És bocsásd meg ezt az

Erényem; mert e szűkkeblű idők

Zsírjában az erénynek kell magának

A vétket megkövetni, sőt hajolva

Esengni, hagyjon tenni jót vele.



KIRÁLYNÉ



Kettéhasítád szívemet, fiam.



HAMLET



Ó, hát hajítsd el a rosszabb felét

S kezdj a maradttal tisztább életet.

Jó éjt; – de bátyám ágyához ne menj:

Mutass erényt, ha nincs is. A szokás -

E szörny, ez ördög, mely öntudatát

Elnyeli tetteinknek – angyal ebben:

Hogy a szép s jó foglalkozásra is

Oly mezt, ruhát ad, mely tággá viselve

Ráillik éppen. Türtözzél ma éjjel;

S a holnap-éji megtartózkodás

Könnyebb leend; még könnyebb azután;

Mert képes a természet bélyegét

Kicserélni mintegy a szokás, lebírni

Az ördögöt, vagy csuda hatalommal

Kidobni. Még egyszer, jó éjszakát!

S ha áldva lenni óhajtasz, anyám,

Úgy kérlek, áldj meg. – Ezt a jó urat



Poloniusra.





Sajnálom; de ha így tetszett az égnek

- Büntetve őt velem, s engem vele -

Hogy én legyek szolgája, ostora.

Eltakarítom, és kezem miatti

Halálaért felelni én fogok.

Jó éjszakát megint.

Kegyes szándék kegyetlenségre hajt,

Rossz kezdetnek rosszabb lesz vége majd.

Egy szót még, asszonyom.



KIRÁLYNÉ



De mit tegyek?



HAMLET



Ezt semmi áron ne, amire kérlek:



Hadd csaljon ágyba a pöffedt király,

Csipdesse arcod, hívjon mucijának,

S egy-két büdös csókért, vagy mert fene

Ujjával ott babirkál nyakadon,

Tálalj ki mindent: hogy hisz voltaképp

Én őrült sem vagyok, csak tettetésből.

Jó lenne ezt tudtára adni; mert

Hiszen melyik szép, józan, bölcs királyné

Tagadna ilyen drága titkot el

Egy béka, egy dög, egy furkó előtt?

Sőt, bár az ész titoktartást javall,

A háztetőn függő kosárt akaszd le,

Röpítsd belőle szét a madarat,

Próbára bújj belé, az egyszeri

Majomként, s törd ki onnan a nyakad.



KIRÁLYNÉ



Elhidd, ha szó lehelletből leszen,

S lehellet életből: nincs éltem arra,

Hogy kilehelljem a mondottakat.



HAMLET



Most Angliába kell mennem, tudod.



KIRÁLYNÉ



Jaj, azt feledtem; úgy határozák.



HAMLET



Kész a pecsétes irat, s két tanuló-



Társam viendi, kikben úgy bizom,

Mint viperában; útam ők seperjék;

Levén vezérim a gazságra. Hagyján!

Hisz oly derék a tűzmestert saját

Aknája által vetni föl; s ügyetlen

Volnék, ha nálok egy öllel alább

Nem ások és a holdba nem röpítem.

Ó, oly derék az, ha két oldalon

Igy összevág két csel, egy vonalon.

Ez ember itt terhemre van: berántom

A lusta bendőt a mellékszobába.

Jó éjt, anyám. – Ez a tanácsos úr -

Éltében oly gaz, locska, balgatag -

Lám, most komoly, titkot tart, hallgatag:

Gyerünk, barátom! most már végbe viszlek,

Jó éjt, anyám.



Külön el. Hamlet bevonszolja Poloniust.





Negyedik felvonás





1. szín





Király, Királyné, Rosencrantz, Guildenstern jőnek.





KIRÁLY



Van e sok mély fohászban tartalom:

Fordítsátok le; meg kell értenünk.

Hol a fiad?



KIRÁLYNÉ



Hagyjátok e helyet kissé nekünk.



Rosencrantz és Guildenstern el.





Ah jó uram, mit láttam én az éjjel!



KIRÁLY



Mit, Gertrud? Hogy van Hamlet?



KIRÁLYNÉ



Háborog,



Mint tenger és szél, ha versengenek,

Melyik hatalmasb. Amint bősz rohamban

Hall egy kevés neszt a kárpit mögött,

Kardot ragad: »Patkány! patkány!« kiált,

S vad képzetében a jó öreg embert

Látatlanból leszúrja.



KIRÁLY



Ó, sulyos tett!



Velünk is úgy tesz, ha mi ott vagyunk.

E nagy szabadság folyvást fenyeget,

Tenmagad, engem, és mindenki mást.

Haj! hogy felelni ez erőszakért?

Minket okolnak majd: vigyázatunk

Mért nem szorítá fékre, láb alól,

Ez őrjöngő fiút; de úgy szerettük,

Hogy meg nem értők az ildom szavát,

Sőt rejtegetve, mint csúf kórt a kóros,

Hogy meg ne tudják, még tápláltuk azt

Élet-veszéllyel is. Aztán hová ment?



KIRÁLYNÉ



Rejtekbe vonni a holt tetemet;

Amely fölött még őrültsége is,

Mint aljas ércek közt a nemesebb fém,

Tisztán ragyog: siratja, kit megölt.



KIRÁLY



Ó, Gertrud! Jer velem.



Mihelyt az ormon tetszik egy sugár,

Hajóra küldjük. E szilaj merényt,

Fönség, ügyesség által, már nekünk kell

Palástolgatni és kimenteni.

Ha! Guildenstern!



Rosencrantz és Guildenstern jőnek.





Két jó barát, segéljetek tovább is.

Őrült fiunk Poloniust megölte

S anyja szobájából kivonszolá:

Kutassátok fel, s a holt tetemet

Elcsalva tőle szép szóval, vigyétek

A kápolnába. Járjatok serényen.



Rosencrantz és Guildenstern el.





Jer, hívjuk össze legbölcsebb barátink;

Tudassuk e szilaj tettet velök,

S hogy mit teendünk; így a rágalom

- Mely suttogása mérges nyilait

Világ sarkáig oly bizton lövi,

Mint célhoz ágyu a golyót – talán

Nevünk elvétve, a sebezhetetlen

Léget találja. – Ó, jer hát, jere!

Lelkem zavarral és búval tele.



Elmennek.





2. szín





Más szoba ugyanott.

Hamlet jő.





HAMLET



Eltéve bizton.



ROSENCRANTZ és GUILDENSTERN



Künn.





Hamlet! Hamlet úr!



HAMLET



De csitt! – Mi zaj? ki szólít? Íme, jőnek.



Rosencrantz és Guildenstern jőnek.





ROSENCRANTZ



Fenséges úr, mit tőn a holttetemmel?



HAMLET



Porral vegyítém, amellyel rokon.



ROSENCRANTZ



Hát mondja, hol van; hogy kivéve onnan,

Vigyük a kápolnába.



HAMLET



Ne hidd azt.



ROSENCRANTZ



Ne higgyem, mit?



HAMLET



Hogy én a te titkod meg tudom őrzeni, s a magamét nem.

Aztán meg, egy szivacs kérdésére mit is válaszoljon egy

királyfi?



ROSENCRANTZ



Engem szivacsnak néz, fönség?



HAMLET



Annak hát; ki a királytól pártfogást, jutalmakat és

tekintélyt szí magába. De az efféle tisztek utoljára

tesznek legjobb szolgálatot a királynak; mint majom,

tartja őket egy ideig a pofazacskóban; elébb

nyalja-falja, hogy végre elnyelje; ha rászorul, amit

összeböngésztetek, fogja, kifacsar, és ti, szivacsok,

ismét szárazon vagytok.



ROSENCRANTZ



Nem értem, fönséges úr.



HAMLET



Örvendek rajta. Fortélyos beszéd alszik a bolondos

fülben.



ROSENCRANTZ



Uram, meg kell mondania, hol a test; s jöjjön velünk

a királyhoz.



HAMLET



A test a királynál van, de a király nincs a testnél.



A király afféle izé -



GUILDENSTERN



Mizé, uram?



HAMLET



Semmizé. Vezessetek hozzá. Bújj’ be, róka, mind utána!





3. szín





Más szoba ugyanott.

Király jő kísérettel.





KIRÁLY



Utána küldtem, s a testet nyomozni.

Minő veszély, hogy ez ember szabad!

De szigorú törvényt nem láthatunk rá,

Mert a zavargó népség kedveli,

Amely nem ésszel, csak szemmel szeret;

S ilyenkor a bűn ostorát tekintik,

Soha nem a bűnt. Ezt, hogy elsimítsuk,

E rögtön útja régi terv gyanánt

Legyen kiadva; mert kétségb’esett

Nyavalyán kétségb’esett gyógyszer segít.



Rosencrantz jő.





Vagy éppen semmi. – Nos, mi történt?



ROSENCRANTZ



Hová rejté el a hullát, uram;



Nincs mód kitudni tőle.



KIRÁLY



S hol van ő?



ROSENCRANTZ



Künn őrzi társam, és parancsra vár.



KIRÁLY



Hozzák előmbe.



ROSENCRANTZ



Ha! Guildenstern! hadd jöjjön a királyfi.



Hamlet és Guildenstern jőnek.





KIRÁLY



No, Hamlet, hát? hol van Polonius?



HAMLET



Vacsorán.



KIRÁLY



Vacsorán? Hol?



HAMLET



Nem ahol ő eszik, hanem ahol őt eszik: az

államférgek bizonyos gyülekezete éppen nekiesett.

Mert hát életrendünk egyedüli hatalmassága a féreg:

mi minden egyéb teremtményt meghizlalunk, hogy

magunkat hizlalhassuk; magunkat pedig a pondrónak

hizlaljuk. A kövér király meg a sovány koldus, csak

más-más fogat étel: két tál egy asztalon; s azzal

vége.



KIRÁLY



Haj, haj!



HAMLET



Azonegy ember halászhat a féreggel, mely

egy királyból evett; s ehetik a halból, mely

ama férgen hízott.



KIRÁLY



Mit akarsz ezzel mondani?



HAMLET



Semmit, csak megmutatni, hogyan tehet egy király

körutat a koldus bendőjén által.



KIRÁLY



Hol van Polonius?



HAMLET



Az égben: akár nézesse meg; ha ott nem lelik,

keresse önmaga a másik helyen. De, igazán, ha

ez egy hóban rá nem akad, csak szimatolja, mikor

a lépcsőn felfelé jő a csarnokba.



KIRÁLY



Némely kísérőkhöz.





Keressétek ott.



HAMLET



Megvár, míg odaértek.



Kísérők el.





KIRÁLY



Hamlet, tulajdon biztosságodért -

Mely drága nékünk, mint fájdalmas az,

Amit cselekvél – tetted számkiűz

Hév gyorsasággal: készülj fel tehát.

A gálya készen, a szél kedvező,

Kiséreted vár, s minden készülőt

Ver Angliába!



HAMLET



Angliába?



KIRÁLY



Úgy van.



HAMLET



Jó.



KIRÁLY



A bizony; ha tudnád céljaim.

HAMLET



Látok egy cherubot, aki látja őket. – No, de

jerünk Angliába. Isten veled, édes anyám!



KIRÁLY



Hát szerető atyád, Hamlet?



HAMLET



Anyám, mondom. Apa és anya férj és nő; férj és nő

egy test; és így: anyám. Jerünk Angliába!



El.





KIRÁLY



Nyomába rögtön; csaljátok hajóra

Tüstént; ma éjjel induljon nekem.

El, a pecsétlés megvan, és egyéb

Ez ügyre tartozó: siessetek.



Rosencrantz és Guildenstern el.





Angol király, ha tartasz valamit

Barátságomra (és tarthatsz pedig,

Mert most is érzed nagy hatalmomat,

Mert sebhelyed még most is új, vörös

A dán fegyvertől, és félelmed önkint

Adót fizet nekünk), nem langyosan

Veszed kegyúri meghagyásomat,

Mely a levélben kérve sürgeti

Hamlet halálát. Tedd meg, Anglia;

Mert mint aszúkór dúl véremben az:

Légy orvosom te. Míg az téve nincs,

Kedvet nekem nem hoz szerencse, kincs.



El.





4. szín





Térség Dániában.

Fortinbras jő haddal.





FORTINBRAS



Menj, százados, köszöntsd a dán királyt

Nevemben, és mondd: engedelme folytán,

Igényli országán az átkelést

Fortinbras. A gyűlőhelyet tudod.

Ha őfelsége szólni vágy velünk,

Személyesen is hódolunk. Tudasd ezt.



SZÁZADOS



Fogom, királyfi.



FORTINBRAS



Most előre, bízvást.



Fortinbras és hada el.

Hamlet, Rosencrantz, Guildenstern stb. jőnek.





HAMLET



Uram, ki népe ez?



SZÁZADOS



Norvégiából jőnek, uram.



HAMLET



S mi céllal, kérem?



SZÁZADOS



Lengyelország bizonyos része ellen.



HAMLET



Ki a vezérök?



SZÁZADOS



Az ősz norvég király kisöccse, Fortinbras.



HAMLET



Egész országot megy hódítani,



Vagy csak határszélt?



SZÁZADOS



Nagyítás nélkül s igazán kimondva,

Mi egy oly talpalat földért megyünk,

Melynek mi haszna sincs, csak a neve.

Öt aranyért, ötért nem bérleném ki;

Többet nem is kap, ha zálogba vetné,

A lengyel érte, sem Norvégia.



HAMLET



Ugy hát a lengyel csak nem ví azért?



SZÁZADOS



Dehogynem; már meg is szállotta haddal.



HAMLET



Kétezer lélek s húszezer arany

Nem dönti el e szalmaszálnyi kérdést.

Ez mind a béke s nagy vagyon fekélye:

Belül fakad fel s nem látszik kivűl,

Mért hal az ember. Köszönöm, uram.



SZÁZADOS



Isten velünk, uram.



El.





ROSENCRANTZ



Fenséges úr, ha tetszik, mehetünk.



HAMLET



Mindjárt elérlek, csak haladjatok.



Rosencrantz és Guildenstern el.





HAMLET



Hogy vádol engem minden alkalom,

S ösztönzi lusta bosszúm! Mi az ember,

Ha drága idején vett fő java

Alvás, evés csak? Nem több, mint barom.

Bizonnyal, aki ez előre-hátra

Tekintő okos ésszel alkotott,

E képességet, ezt az isteni

Értelmet nem adá, hogy semmi-haszna

Belénk zápuljon. Már, vagy állati

Feledség bennem, vagy a szerfölött

Aggódó gyáva szőrszál-hasgatás

- Oly gond, miben, ha négyfelé hasítnók,

Egy rész az ildom, hárma gyávaság -

Én nem tudom, mért élek mondogatva:

»Ez a teendő!« bár ok, akarat,

Erő, eszköz, mind kész, hogy megtegyem.

Példák, nagyok mint a föld, intenek;

Tanúbizonyság e tengernyi had

S vezére a gyöngéd, kényes királyfi,

Kinek becsvágytól duzzadó erélye

A vak jövőre nyelvet öltöget,

Kitéve azt, mi nem biztos, halandó,

Sorsnak, halálnak, vésznek, kárnak, egy

Üres tojásért. Az valódi nagy,

Ki fel nem indul, ha nagy oka nincs;

De szalmaszálért is küzd nagyszerűen,

Midőn becsűlet, ami fennforog.

S hogy állok én, kinek atyám megölve,

Anyám gyalázva; ész, vér egyaránt

Fölingerelve, s én elaltatom,

S nézem pirúlva húszezer fiú

Közel halálát, kik egy ál dicsőség

Káprázatáért a kész sírba mennek,

Úgy mint az ágyba; vínak egy rögért,

Melyen a küzdők száma el se fér,

Mely sírhalomnak is kevés, befödni

Az elhullottakat. – Ó, vért kivánj

Hát, gondolat! vagy értéked silány.



El.





5. szín





Szoba a kastélyban.

Királyné és Horatio jőnek.





KIRÁLYNÉ



Nem akarok beszélni a leánnyal.



HORATIO



Erővel jönne; rendkivűl zavart;

Nem szánni állapotját nem lehet.



KIRÁLYNÉ



Mit akar?



HORATIO



Atyjáról beszél sokat;

Azt hallja, úgymond, hamis a világ;

És erre hm-get, és mellét veri;

Egy szalmaszál is bántja, kétesen,

Csak félig-érthetőn mond valamit;

Beszéde semmi, de alaktalan

Fordúlatokkal sejtelmekre készti

A hallgatókat, hogy hozzávetőleg

Ön eszméikhez toldják a szavat,

Mely, a szem-, fő-, tagjártatással egybe,

Oly gondolatra bír, hogy itt gyanú

Lehet nagyon rossz, semmi bizonyosság.



KIRÁLYNÉ



Jó lenne szólni véle, mert gonosz,

Találgatást költ a rosszakarókban.

Jöjjön be.



Horatio el.





Kór lelkem – ez a bűn sajátja éppen -

Vész-híradót lát minden semmiségben.

A vétek oly ügyetlen, ha remeg:

Romlástól félve, magát rontja meg.



Horatio visszajő Opheliával.





OPHELIA



Hol a szépséges dán királyi hölgy?



KIRÁLYNÉ



Nos, nos, Ophelia?



OPHELIA



Dalol.





Hogy ismerem én meg



Hív szerelmed mástól?



Pörge kalap-, botja-,



S fűzött sarujáról.



KIRÁLYNÉ



Édes kisasszony, mit jelent e dal?



OPHELIA



Tessék? Nem; kérem, hallgassa csak.



Dalol.





Meghalt, kimúlt ő, asszonyom;



Meghalt, kimúlt bizony!



Fejtül neki zöld-hant gyepágy.



Lábtul egy kő vagyon.



Ó, hó!



KIRÁLYNÉ



No de, Ophelia -

OPHELIA



Kérem, hallja csak.



Dalol.





Oly hófehér a szemfedél -



Király jő.





KIRÁLYNÉ



Ah, nézze, felség!



OPHELIA



Virággal van tele;



Sírjába őt a szeretet



Siratva nem tette le.



KIRÁLY



Hogy van, szép kisasszony?



OPHELIA



Jól, Isten fizesse meg. Azt mondják, a bagoly egy pék

leánya volt. Uram Isten! Tudjuk, mik vagyunk, de nem

tudjuk ám, mivé lehetünk. Isten áldja meg az ebédjöket.



KIRÁLY



Atyjával tépelődik.



OPHELIA



Kérem, egy szót se erről, de ha kérdik, mit jelent, csak

mondja ezt:



Holnap szent Bálint napja lesz,



Mindjárt reggel korán;



És ablakodnál, párodul,



Ott leszek, én leány.



Kelt a legény, felöltözött,



Ajtót nyitott neki;



Bement a lány, de mint leány



Többé nem jöve ki.



KIRÁLY



Kedves Ophelia!



OPHELIA



Biz’ úgy, hen! No, de végzem már, esküdözés nélkül:



Irgalmas ugyse! a legény,



Ó, jaj! szégyen, piha!



Ha hozzáfér, hát megteszi;



Bizisten, rút hiba.



Míg meg nem csaltál, elveszesz,



Nem azt ígérted-e?



Úgy is lett volna, esküszöm:



Ne jöttél volna be!



KIRÁLY



Mióta van így?



OPHELIA



Remélem, minden jóra fordul. Az embernek tűrni kell:

de én nem állhatom meg sírás nélkül, ha rágondolok,

hogy teszik abba a hideg földbe. Ezt a bátyámnak

meg kell tudni, most hát köszönöm a jó tanácsukat.

Álljon elő a kocsim! Jó éjt, hölgyeim; jó éjt, kedves

asszonyságok; jó éjt, jó éjt!



El.





KIRÁLY



Kövesd nyomon; adj mellé biztos őrt.



Horatio el.





Ó, mindez a mély bánat mérge, mely

Atyja halálán érte. S ládd-e most,

Ó, Gertrud, Gertrud!

A bú ha jő, nem jő mint egyes őrszem:

Egész dandár beront. Először ennek

Atyját megölték; majd fiad fut el

- Önbujdosása vérengző oka; -

A nép zavargó, egészségtelen,

Lázas gondolkodásu és beszédü

A jó Polonius miatt, kit oly

Suttomba eltemetnünk dőreség volt;

Szegény Ophelia magán kivül,

Megválva ép eszétől, mely ha nincs,

Az ember írott kép, avagy barom.

És végre, ami mindezzel fölér,

A bátyja titkon hazaérkezett,

Gyászán evődik, felhőkben borong,

Sugó se kell, fülét megvesztegetni

Dögös beszéddel, atyja vesztiről;

Pedig, ha megszorúl és tárgya nincs,

A fülbesúgó cseppet sem haboz

Saját személyünk is belékeverni.

Ó, Gertrud, ez, mint gyilkoló pokolgép,

Több helyen üt fölösleges halált.



Künn zaj.





KIRÁLYNÉ



Ó, jaj! miféle lárma ez?



Egy Nemes jő.





KIRÁLY



Megállj.



Hol a testőreim? Védjék az ajtót.

Mi baj?



NEMES



Felséges úr, fusson, szaladjon;

Az óceán, ha korlátin kiront,

Nem nyeldesi mohóbban a lapályt,

Mint lázadó csoport élén az ifjú

Laertes győzi hű szolgáidat.

A csőcselék urazza – s mintha most

Kezdődnék a világ, s feledve volna

A tisztes régiség, bevett szokás,

Az ily szavak törvényes támaszi -

Ordít: »Tegyünk királyt! Éljen Laertes!«

Kéz, föveg és nyelv az égig veri:

»Laertes a király! Éljen Laertes!«

KIRÁLYNÉHogy megcsaholnak a hamis nyomon!

Ó, ál nyom az, ti csalfa dán ebek!



Künn zaj.





KIRÁLY



Betört az ajtó.



Laertes jő fegyveresen. Dánok követik.





LAERTES



Hol a király? – Maradjatok ti künn.



DÁNOK



Nem, hadd megyünk be.



LAERTES



Kérlek, várjatok.



DÁNOK



No hát, no hát.



Visszahúzódnak.





LAERTES



Őrizzétek az ajtót;



Úgy; köszönöm. – Alávaló király,

Add vissza atyámat!



KIRÁLYNÉ



Nyugton, jó Laertes.



LAERTES



A vércsepp, mely nyugodt, fattyúnak ordít,

Atyám’ kappannak; és ringyó nevet

Süt hív anyámnak oly szeplőtelen

Szűz homlokára.



KIRÁLY



Mi bajod, Laertes,



Hogy pártütésed ily órjást mutat?

Bocsásd, Gertrud, ne féltsd a mi személyünk:

Oly fenség őrzi abban a királyt,

Hogy, bár felsandalít a pártütés rá,

Tettleg kevésre megy. Mondd csak, Laertes,

Miért dühöngsz így? Jó, Gertrud, ereszd.



LAERTES



Hol az atyám?



KIRÁLY



Meghalt.



KIRÁLYNÉ



Nem általa.



KIRÁLY



Hadd kérdje ki magát.



LAERTES



Meghalt, de hogy?



Szembekötősdit nem játszunk velem!

Pokolba, hűség! eskü, ördögökhöz!

Lélek, kegyesség a gyehenna tűzbe!

A kárhozattal szembeszállok én.

Odajutottam, hogy föl sem veszem

Ezt a világot, sem a másikat.

Hadd jöjjön, ami jő, de az atyámért

Bosszút állok busásan.



KIRÁLY



Nos, mi gátol?



LAERTES



Saját akaratom, nem egy világé;

És eszközimmel úgy gazdálkodom,

Hogy sokra érjen a kevés.



KIRÁLY



Laertes,



Ha bizonyost vágysz tudni, az atyád

Halála hogy lett: úgy van-é megírva

Bosszúdban, hogy vesztőt, nyerőt besöpresz,

Ellent s barátot?



LAERTES



Nem, csak ellenit.



KIRÁLY



Nem akarod hát tudni, kicsodák?



LAERTES



Barátit ily tárt karral ölelem,

És, mint az élet-osztó pelikán,

Véremmel szoptatom.



KIRÁLY



Most úgy beszélsz



Mint jó fiú és egy igaz nemes.

Hogy én e tettben ártatlan vagyok,

És bánatodban buzgó részt veszek:

Értelmed azt oly tisztán fogja látni,

Mint a napfényt szemed.



DÁNOK



Künn.





Bocsátni kell!



LAERTES



Mi az? miféle zaj?



Ophelia visszajő.





Ó, szídd fel agyvelőm, nap! sós könyű,

Marj ki szememből minden lát-erőt!

Istenre! őrültséged súly szerint

Meg lesz fizetve, hogy süllyed a mérleg.

Ó, jó hugom, kedves, kedves leány,

Pünkösdi rózsám, szép Ophelia!

Ó, ég! hogy egy ifjú leány esze

Csak oly halandó, mint ősz ember élte!

Gyöngéd a természet szerelme: mindig

Küld valamely becses ajándokot

Annak sírjába, kit szeret.



OPHELIA



Vitték födetlen arccal őt,



S haja-lálom! s haja-nálom!



Sírjába sírtak könny-esőt -



Áldj’, Isten, galambom!



LAERTES



Ha ép ésszel bosszúra ösztönöznél,

Nem hatna így meg.



OPHELIA



Te csak azt danold, hogy Haj alá-alálom, alá,

halálom! Ni lám, mint rámegy a vers. A csalfa

számtartó az, ki ellopta urasága leányát.



LAERTES



E semmi több, mint a valami.



OPHELIA



Itt egy rozmarinszál, az emlékezetre; kérlek, édes

rózsám, hogy jussak eszedbe; itt meg háromszín ibolya,

ez való a gondolatra.



LAERTES



Értelem, az őrültségben: összeillesztve gondolat és

emlékezet.



OPHELIA



Nesze, neked ánis meg galambvirág; neked ihol a ruta;

ebből nekem is egy kicsit; vasárnap úgy hívhatjuk,

hogy irgalomfű; ön a rutáját egy kis különbséggel

viselheti. Ne neked százszorszép; adnék violát is,

de mind elhervadt, mikor az atyám meghalt. Azt mondják,

istenesen múlt ki -



Dalol.





Jancsi hívem az én szívem minden öröme -



LAERTES



Bánat, levertség, a pokol maga



Őnála mind kellemre változik.



OPHELIA



Dalol.





Hát már vissza se jő?



Hát már vissza se jő?



Nem, nem; a sírba ment:



Vess ágyat odalent.



Soha nem tér meg ő.



Szakálla hófejér,



Len-fürtök a fején;



Oda van, oda van!



Siratni hasztalan.



Ég, könyörülj lelkén!



És minden keresztyén lelkén, kérem az Istent. Isten velök.



El.





LAERTES



Látják ezt? Ó, Isten!



KIRÁLY



Laertes, szólanom kell bánatoddal,

Vagy tőlem olyat vonsz el, ami jog.

Válaszd, eredj, legértelmesb barátid,

Köztem s közötted hogy itéljenek.

Akár egyenest, akár mellékesen

Érintsen a vád: országunkat adjuk,

Éltünk, koronánk s mindent, mi mienk,

Elégtétel gyanánt neked; ha nem,

Akkor türelmed kölcsönözd ide,

S mi rajta lészünk, ten-lelkeddel együtt,

Hogy megnyugtassuk azt.



LAERTES



Jól van, legyen.



Halála módja, titkos temetése,

Se kard, se címer hamvain, se zászló,

Főúri pompa, sem nyílt ravatal:

Mindez kiált, égből a földre mintegy,

Hogy érte számot kell vennem.



KIRÁLY



Vegyed.



S hol bűnt találsz, a bárd essék oda.

Most, kérlek, jöjj velem.



Elmennek.





6. szín





Más szoba, ugyanott.

Horatio és egy Szolga jőnek.





HORATIO



Mik a velem beszélni akarók?



SZOLGA



Hajósok; azt mondják, levelet hoztak.



HORATIO



Hadd jöjjenek be.



Szolga el.





Nem t’om, ki üdvözölne – a világ

Mely résziből? hacsak nem Hamlet úr.



Hajósok jőnek.





ELSŐ HAJÓS



Isten áldja, uram.



HORATIO



Áldjon meg téged is.



ELSŐ HAJÓS



Meg is, uram, ha tetszik ő szent felségének:

Levele van, uram, az a követ küldi, amelyik útban van

Anglia felé; ha kegyelmed a Horatio, amint hallom.



HORATIO



Olvas.





»Horatio, ha soraim átfutod, juttasd az embereket a

királyhoz, levelet visznek oda is. Alig valánk tengeren

két nap, egy ugyancsak harcias készületű kalózhajó űzőbe

vett. Látva, hogy vitorlánk lassú, kénytelenségből

nekibátorodánk; én tusa közben átugrottam hajójokra,

mely azon percben eltávozott a mienktől, s így én fogva

maradtam, egyedül. Irgalmas tolvajként bántak velem:

de tudták, mit csinálnak, jó váltságdíjt kell fizetnem.

Juttasd a királyhoz leveleimet, magad pedig siess hozzám,

emberhalálból. Oly szót súgok füledbe, hogy megnémulsz

belé; pedig a szó még nagyon léha, súlyos tartalmához

képest. E jó emberek ide vezetnek, hol én vagyok.

Rosencrantz és Guildenstern folytatják útjokat Anglia

felé; rólok is sok beszélni valóm van. Isten veled.

Az, ki tudod már, hogy híved,

Hamlet«



Jertek velem, majd útasítlak én

E levelekkel, annál sürgetőbben,

Hogy a küldőjéhez vezessetek.



Mind el.





7. szín





Más szoba ugyanott.

Király és Laertes jőnek.





KIRÁLY



Üssön peesétet mentségemre most

Tenszíved, és fogadjon el barátul,

Miután meghallád, értelmes fülekkel,

Hogy az, ki jó atyád megölte, éppen

Éltemre tört.



LAERTES



Világos. De miért



Nem láttat ily bünös, ily főbenjáró

Tettekre törvényt felséged, mikor

Nagysága, bizton-léte, bölcsesége

Ösztönzi, s minden?



KIRÁLY



Ó, két fő okért,



Mik, bár előtted petyhüdtek talán,

Nálam rugósak. Anyja, a királyné,

Él-hal fiáért: ez asszony pedig

(Már üdvöm, átkom – bármelyik legyen)

Úgy összeforrt lelkemmel, életemmel,

Hogy, mint a csillag nem, körén kivűl,

Úgy én, kivűlte, nem foroghatok.

Más ok, mi gátol a nyílt számvetésben,

Nagy kedvessége a köznép előtt,

Mely, szeretetbe mártva csínyeit,

Mint némely forrás a fából követ,

Hibáiból is mind erényt csinálna;

Úgy, hogy nyilam, könnyű ily nagy viharban,

Mind visszatérne íjához megint,

Nem ahová irányzottam velök.



LAERTES



Így hát derék atyám megölve; húgom

Kétségb’esésig hajtva iszonyún,

Kinek tökélye – ha visszahatólag

Szabad dicsérnem – mint versenyre hívó

Állt a jelenkor csúcsán egyedül.

De üt bosszúm órája még.



KIRÁLY



Ne háborítsa álmod ez; ne véld,

Hogy mi oly lusta kelméből vagyunk,

Hogy rázni hagyjuk a vésznek szakállunk

S tréfára vesszük. Hallj többet rövid nap.

Atyád szerettem, szeretem magam;

S ez, úgy hiszem, elég rá, hogy belásd -

Mi az? mi újság?



Hirnök jő.





HIRNÖK



Hamlettől levél:



Ez a felségedé, ez a királyné

Számára.



KIRÁLY



Hamlettől? Ki hozta?

HIRNÖK



Mondják:



Hajóslegények; én nem láttam őket;

Nekem Claudio adá, neki

Az, ki hozta.



KIRÁLY



Hallgasd meg, Laertes.



Mehetsz.



Hirnök el.

Olvas.





»Hatalmas felség, adom tudtára, hogy ki vagyok téve

országába mezítlen. Holnap fogok engedelmet kérni,

hogy fölséges színe elé járulhassak; midőn is,

bocsánatkérésem után, elő fogom számlálni hirtelen

s még inkább különös visszatértem okait.

Hamlet«



Mi már ez? Visszajött a többi is?

Vagy csak kötődés, melyben semmi sincs?



LAERTES



Övé az írás?



KIRÁLY



Hamleté. »Mezítlen« -

S itt egy utóiratban: »Egyedül«:

Mit mondasz erre?



LAERTES



Az eszem megáll,



Felséges úr. De hadd jöjjön: beteg

Szivem hevűl, csak rágondolva is,

Hogy azt megélem és szemébe vágom:

»Te tetted ezt!«



KIRÁLY



Ha ez így van, Laertes



(S mért volna így? de mért ne volna így?)

Fogadsz-e szót nekem?



LAERTES



Igen, uram,



Föltéve, hogy nem békeszót fogadtatsz.



KIRÁLY



Békét, magaddal. Ha most visszatér

(Megbokrosodva, többé rá nem áll,

Hogy útra menjen), majd feltüzelem

Egy oly merényre, terve kész agyamban,

Melyből egyéb út nincs, mint a bukás.

Halála semmi vádat nem lehell,

Még anyja is kimenti, vak-esetnek

Tartván cselünket.



LAERTES



Én szót fogadok,



Felség, kivált ha úgy fordul, hogy én

Lennék az eszköz.



KIRÁLY



Éppen összevág.



Mióta künn jársz, sokszor emlegettek

- S Hamlet előtt is – oly erényedért,

Miben, szerintök, főképpen ragyogsz;

S meg nem irigylé összes érdemid

Úgy, mint ez egyet, mely pedig közöttük

A legméltatlanabb.



LAERTES



S mi az, uram?



KIRÁLY



Bokréta csak, az ifjúság kalapján.

De kell az is; mert ifjat éppen úgy

Megillet a könnyelmü viselet,

Mint élemült kort a coboly perém,

Mely meleget tart, és kellő tekintélyt.

Egy normann úr volt itten, pár hava

- Láttam, csatán is, franciát: derék

Lóhátasok; – de e norman lovag,

Egész varázslat, hogy forrt a nyereghez,

És oly csudákat tétetett lovával,

Hogy összenőve látszott a nemes

Barommal s megfelezve testeik;

S úgy megtetézte a fogalmamat,

Hogy képzeletben cselfogásait

Utól nem értem:



LAERTES



És norman vala?



KIRÁLY



Norman.



LAERTES



Megesküszöm rá, hogy Lamord.

KIRÁLY



Az, az.



LAERTES



Jól ismerem; valóban ő

A nemzet éke, gyöngye.



KIRÁLY



Rólad ő



Szép vallomást tőn: mester-voltodat

Párbaj-tusákon úgy magasztalá,

Kivált a vívó-tőrrel mit mivelsz,

Hogy felkiálta: látni kéne azt!

Ha lenne, aki mérkőzzék veled;

De nemzetének, esküvé, legelső

Vivói egy mozdúlat-, egy fogásnak

Vagy egy tekintetnek, szemben veled,

Nem lennének ura. E vallomás

Fölmérgesíté Hamletet, de úgy,

Hogy mind könyörgve azt kivánta csak,

Bár hazajönnél s megvínál vele.

No, ebből aztán -



LAERTES



Mit aztán, uram?



KIRÁLY



Laertes, kedves volt atyád neked?

Vagy vásznon írott bú az a tiéd:

Arc, melynek szíve nincs?



LAERTES



Mért kérdi felség?



KIRÁLY



Nem, mintha tán vélném, hogy nem szeretted,

De mert tudom, hogy minden szeretet

Amint idővel támad, úgy idő

Mérsékli lángját és hevét, tudom

Tapasztalásból. Mert e lángban is

Él egy lahasztó bél avagy kanóc;

S mindig egyenlő jó nincs semmi se,

Mert a nagyon meggyűlt jóság maga

Saját bővébe fúl. Tegyük tehát,

Míg hőn akarjuk, amit akarunk;

Mert változékony ez az »akarás«,

És annyi gátja, csüggesztője van,

Amennyi a nyelv, a kéz, vakeset;

A »kell« meg egy pazar sohaj csupán:

Enyhítve, kárt tesz. De az elevenre!

Hamlet jő vissza: mit mernél csinálni,

Hogy tettel inkább légy atyád fia,

Mint puszta szóval?



LAERTES



Hát nyakát szelem



Oltár előtt is!



KIRÁLY



A gyilkos merényt



Nem szentesíti hely; de a boszúnak

Korlátja nincsen. Ha ezt akarod,

Maradj szobádban veszteg, jó Laertes;

Hamlet vegyen hírt megjöttöd felől;

Mi majd előtte feldicsértetünk;

Kettős zománcba vonjuk hírneved,

Mellyel a norman felruháza; szóval

Egymásra késztünk, és fogadkozunk

A fejetekre. Ő, amily unott,

Nagylelkű, nem gyanító semmi cselt,

A tőrök élét nem vizsgálja meg;

Egy kis fogással oly kardot cserélsz,

Mely nem fenetlen, s egy hamis szökéssel

Atyád halálát megfizetteted.



LAERTES



Úgy lesz; de a tőrt megmártom elébb.

Egy házalótól oly írat vevék,

Olyan halálost, melybe mártva kés,

Hol vért ereszt, nincs oly varázs tapasz,

Bár bírja minden fű-fa erejét

A hold alatt, hogy egy kis karcolásra

Megmentsen a haláltól valakit.

E szerbe mártom én szablyám hegyét;

Hogy gyönge sértés már halál legyen.



KIRÁLY



No, majd bővebben megfontoljuk ezt;

S hogy vág idő, eszköz, célunkra össze.

Ha elhibáznók, és ha szándokunk

Kilátszanék a rossz játék alól,

Jobb el se kezdjük. Kell hát tartalék

Tervünk mögött, egy, kettő is, mi állja

Ha ez kipukkan. Várj! hadd lám csak – úgy -

Ügyességtekre nagyban fogadunk -

Megvan!

Majd a tusán ha szomjúság epeszt

(Hogy már dühösben szúrtok amiatt)

És ő italt kér: egy pohár leend kész

Ez alkalomra, melyből egy csipet

- Kerülje bár el a mérges döfést -

Tervünket biztosítja. De mi zaj?



Királyné jő.





Nos, jó királyném?



KIRÁLYNÉ



Egy bú a másik sarkában tapod;

Oly gyorsan jőnek. – Húgod vízbe fúlt,

Laertes.



LAERTES



Vízbe? Ó, hol?

KIRÁLYNÉ



Egy fűzfa hajlik a patak fölé,

Mely szürke lombját visszatükrözi.

Ahhoz vivé ő eszelős füzérit:

Csalán-, kakukfü-, torma-, kosborát

(Ezt pásztorink durvábban nevezik,

Holtember-ujjnak szűz leányaink).

Ott egy behajló ágra koszorúját

Függesztené, s amint kapaszkodik,

Egy gonosz ág letört; s ő maga is

Gyom-ékszerével a siró folyamba

Zuhant alá. Ruhája szétterűlve

Mint hableányt tartá fenn egy korig;

Miközben régi nótákból danolt,

Mint ki nem is gyanítja önbaját;

Vagy oly teremtmény, ki a víz-elem

Szülötte és lakója. Csakhamar

Azonban ittas és nehéz ruhái

Dallam köréből levonák szegényt,

Sáros halálba.



LAERTES



Ó, jaj! hát beléfúlt?



KIRÁLYNÉ



Belé, belé.



LAERTES



Sok is vized, szegény Ophelia!

Elfojtom hát könyűm. De lám, minő

Bolond az ember! a természet rátart,

Mondjon akármit a szégyenkedés

Ha ez kicsordult, a nő is kiment.

Élj boldogul, királyom! tűz beszéd

Lobogna nyelvemen, ha el nem oltja

Ez a bolondság.



El.





KIRÁLY



Jer, Gertrúd, kövessük.



Mi nagy bajjal csitíthatám dühét!

Most félek, újra felzaklatja ez.

Jer hát, kövessük.



Elmennek.





Ötödik felvonás





1. szín





Temető.

Két Sírásó jön, ásóval, kapával.





ELSŐ SÍRÁSÓ



El szabad temetni keresztyén temetőben egy olyan leányt,

ki maga jószántából keresi az üdvösséget?



MÁSODIK SÍRÁSÓ



Hát el azt, én amondó vagyok; ássuk meg neki szaporán

a sírt; a halottvizsgálók törvényt tettek rá, s úgy

találták, hogy megilleti a keresztyén temetés.



ELSŐ SÍRÁSÓ



Hogy lehet az, hacsak önvédelemből nem fúlt a vízbe?



MÁSODIK SÍRÁSÓ



Márpedig azt úgy találták.



ELSŐ SÍRÁSÓ



Se offendendo kellett esni; nem lehet különben. Mert

hát ez a bibéje: ha én készakarva fúlok vízbe: jele,

hogy az tett; a tettnek pedig három ága van; úgymint:

tenni, cselekedni és elkövetni; ergo, készakarva fúlt

belé.



MÁSODIK SÍRÁSÓ



Úgy, de hallja csak, pajtás-uram -



ELSŐ SÍRÁSÓ



Hagyj békét nekem. Itt foly a víz, no jó; itt áll az

ember, no jó; ha már most az ember megyen a vízhez s

beléöli magát, az nollé-vellé annyit tesz, hogy ő

megy oda, érted? de ha a víz jön őhozzá, s úgy nyeli

el, akkor nem maga fojtotta belé magát; ergo, ki nem

vétkes önnön halálában, nem rövidíti meg az életét.



MÁSODIK SÍRÁSÓ



De hát ez a törvény?



ELSŐ SÍRÁSÓ



E bizony; halottvizsgáló törvény.



MÁSODIK SÍRÁSÓ



Megmondjam hát az igazat? Ha őkelme nagy kisasszony nem

lett volna, bizony kívül temetnék ám a keresztyén temetőn.



ELSŐ SÍRÁSÓ



Hüm! mondasz valamit; sajnos bizony, hogy az úri népnek

több szabadsága van vízbe fojtani vagy felkötni magát,

mint a többi keresztyén felebarátjának. Ide veled, ásó.

Nincs olyan régi nemesember, mint a kertész, az árkoló,

meg a sírásó; ezek tartják fenn az Ádám mesterségét.



MÁSODIK SÍRÁSÓ



Hát Ádám nemesember volt?



ELSŐ SÍRÁSÓ



A bizony, vele kezdődik a nemesi kar.



MÁSODIK SÍRÁSÓ



Volt is akkor még olyan kar.



ELSŐ SÍRÁSÓ



Micsoda! pogány vagy? Hát nem érted az Írást? Hiszen az

Írás mondja: »Ádám pedig ásott« – hogy áshatott volna

kar nélkül? Várj, teszek még egy kérdést: ha arra meg nem

felelsz, ismerd el magadat...



MÁSODIK SÍRÁSÓ



Halljuk.



ELSŐ SÍRÁSÓ



Ki az, aki tartósabb munkát csinál, mint akár a kőmíves,

akár az ács, vagy a hajóépítő?



MÁSODIK SÍRÁSÓ



Hát az akasztófa-csináló; annak a készítménye ezer lakót

is elnyű.



ELSŐ SÍRÁSÓ



Becsülöm az eszed, bizisten; az akasztófa éppen jó; de

kinek jó? annak jó, aki rosszat cselekszik; márpedig

te rosszat cselekszel, ha aszondod, hogy az akasztófa

tartósabb épület a templomnál: ergo, az akasztófa

éppen jó neked. No csak találd ki, gyere.



MÁSODIK SÍRÁSÓ



Már hogy ki épít tartósabbat, mint a kőmíves az ács,

vagy a hajómester?



ELSŐ SÍRÁSÓ



Igen; ezt fejtsd meg, aztán kifoghatsz, pihenni.



MÁSODIK SÍRÁSÓ



Ahá! tudom már.



ELSŐ SÍRÁSÓ



Ki vele hát!



MÁSODIK SÍRÁSÓ



Bizistók, már nem tudom.



Hamlet és Horatio távol megjelennek.





ELSŐ SÍRÁSÓ



Ne törd tovább a csürhejárást; nem üget a te szamarad

jobban, hiába püfölöd. Ha máskor ezt kérdik tőled, hát

mondjad: a sírásó; mert az olyan házat csinál, hogy

ítéletnapig eltart. Eredj csak, lódulj amoda Jáfethez,

hozz nekem egy itce valamit.



Második sírásó el.





ELSŐ SÍRÁSÓ



Ásás közben dalol.





Hajdanda, míg ifjú valék,



Tartottam szeretőt;



Kényemre, hej! kedvemre, húj!



Tölthettem az időt.



HAMLET



Nem érzi e fickó, amit csinál, hogy dalol, midőn

sírt ás?



HORATIO



A megszokás közönyössé tette iránta.



HAMLET



Úgy van az: kevés dolgú kéznek annál finomabb az érzése.



ELSŐ SÍRÁSÓ



Dalol.





De meglopott öregkorom,



Öklébe markola;



S elhányt-vetett, hogy azt se t’om,



Ki voltam valaha.



Feldob egy koponyát.





HAMLET



E koponyának egykor nyelve volt, szépen tudott dalolni;

s hogy vágja földhöz e pimasz, mintha Kain állkapcája

volna, ki az első gyilkosságot elkövette. Egy államférfi

agya is lehetett, kinél most e szamár különb cselszövő;

egy olyané, ki az Úristent is rászedte volna; nem meglehet?



HORATIO



Lehet, fönséges úr.



HAMLET



Vagy udvaroncé, ki oly szépen tudta mondani: »Jó reggelt,

édes úr! Hogy vagy, jó uram?« Ez-s-ez ő méltósága lehetett,

ki égig magasztalta ez-s-ez ő méltósága lovát, ha el akarta

csalni tőle; úgye lehetséges?



HORATIO



Igen, fönséges úr.



HAMLET



Hát biz’ úgy van az; és most Féreg asszonyságé; beesett

pofával, melynek csontját leüté a sírásó szerszáma. Furcsa

átalakulás folyt itt; ha belé láthatnánk. Hát csak annyiba

került táplálni e csontokat, hogy most tekézzenek velök?

Az enyémbe nyilallás áll, ha erre gondolok.



ELSŐ SÍRÁSÓ



Dalol.





Ásó, kapa, veremvágó;



Egy szemfedő lepel;



Ó! az ily vendégnek egy gödör,



Egyéb semmi se kell.



Másik koponyát dob.





HAMLET



Itt egy másik: mért ne lehetne ügyvéd koponyája? Hol

vannak most szőrszálhasogatási, ármányai, tényálladéka,

birtokjoga és fogásai? Mért szenvedi most, hogy e goromba

ripők fültövön csapja egy piszkos ásóval, anélkül,

hogy perbe fogná »súlyos testi sérelem« miatt? Hm! -

Ez az atyafi meg, a maga idejében, nagy birtokszerző

lehetett; csupa telektörvény, nyugta, százalék, kettős

tanú, térítvény volt. De hát, annyi nyugta után itt leve

nyugta? annyi térítvény után ide tért meg? s agya százalék

helyett ázalékkal van tele? Tanúi az egész véteményből nem

megyéről, csak egy szűk mesgyéről tanúskodnak? Átruházó

oklevelei alig férnének e ruhaszekrényben, és most a

birtokosnak sincs tágabb tere? Mi?



HORATIO



Hajszállal sincs, uram.



HAMLET



Nemde juhbőrből készítik a pergament?



HORATIO



Abból, uram; meg borjúbőrből is.



HAMLET



Az is mind juh meg borjú, ki ebben biztosságot keres.

- Ki sírja ez, hé!



ELSŐ SÍRÁSÓ



Az enyém, uram. -



Dalol.





Ó, az ily vendégnek egy gödör,



Egyéb semmi se kell.



HAMLET



Gondoltam, hogy tiéd ez a zug, mert benne vagy, ha zúg.



ELSŐ SÍRÁSÓ



Az úr meg kívül zúg, ha zúg; és így nem az úré; én, ha

zug sem vagyok benne, mégis enyém.



HAMLET



Abban vagy hazug, hogy benne lévén, magadénak mondod;

mert halottnak való az, nem elevennek.



ELSŐ SÍRÁSÓ



Eleven hazugság ez, uram; visszapattan mindjárt, tőlem az úrra.



HAMLET



Miféle embernek ásod ezt?



ELSŐ SÍRÁSÓ



Nem-embernek, uram.



HAMLET



Némbernek hát?



ELSŐ SÍRÁSÓ



Annak se.



HAMLET



Kit temetnek belé?



ELSŐ SÍRÁSÓ



Aki valaha nő volt, de már, Isten nyugassza lelkét, csak halott.



HAMLET



Mily átalkodott ez a semmirekellő! Az ember kótábul

beszéljen hozzá, különben megöli a szójátékával.

Uttartson, Horatio! három év óta, úgy veszem észre;

oly elménc lett a világ; hogy a paraszt lábujjhegye

az udvaronc sarkára tapos. – Mióta vagy sírásó?



ELSŐ SÍRÁSÓ



Az esztendő minden napjai közül az napon adtam rá

magamat, mikor néhai Hamlet királyunk legyőzte

Fortinbrast.



HAMLET



Mennyi ideje annak?



ELSŐ SÍRÁSÓ



Hát nem tudja? Hisz minden bolond tudja azt. Éppen

aznap volt, mikor az ifjú Hamlet világra lett, tudja,

az, aki megbolondult, aztán Angliába küldték.



HAMLET



Vagy úgy! igen. Aztán mért küldték Angliába?



ELSŐ SÍRÁSÓ



Hát, mert bolond volt; ott majd eszire tér, vagy ha nem, ott úgyse baj.



HAMLET



Miért?



ELSŐ SÍRÁSÓ



Mert ott szembe se tűnik; ott minden ember olyan bolond, mint ő.



HAMLET



Aztán, hogy bolondult meg?



ELSŐ SÍRÁSÓ



Nagyon furcsán, aszondják.



HAMLET



Furcsán? hogy-hogy?



ELSŐ SÍRÁSÓ



Hát csak úgy biz’ a’, hogy elment neki az esze.



HAMLET



A gutába!



ELSŐ SÍRÁSÓ



Nem a gutába, hanem itt Dániába, hol én harminc esztendő

óta ásom a sírt, összevéve mint gyerek és ember.



HAMLET



Meddig áll el az ember, rothadás nélkül, a földben?



ELSŐ SÍRÁSÓ



Hát bizony, ha már halála előtt meg nincs rothadva

(mert mai napság annyi francu-ette test kerül ide,

aki a temetést is alig bírja), eláll az nyolc vagy

kilenc esztendeig; cserzővarga eláll kilencig.



HAMLET



Miért tovább az, mint más?



ELSŐ SÍRÁSÓ



Mert hát, uram, annak a bőre úgy kicserződik a

mesterségivel, hogy soká nem ereszti által a vizet;

márpedig a víz leggonoszabb pusztítója ennek a mi

kurafi testünknek, ha meghalt. Látja ezt a kaponyát:

huszonhárom esztendeje fekszik a földben.



HAMLET



Kié volt az?



ELSŐ SÍRÁSÓ



Hej, kurafi bolond fickóé volt ez: mit gondol, kié?



HAMLET



Nem tudom.



ELSŐ SÍRÁSÓ



Nyavalya essék a gaz bolondjába! egyszer egész palack

rajnait a nyakam közé öntött. Ez a tulajdon kaponya,

uram, ez a tulajdon kaponya Yorick kaponyája volt,

a király udvari bolondjáé.



HAMLET



Ez?



Elveszi a koponyát.





ELSŐ SÍRÁSÓ



Éppen ez.



HAMLET



Hadd lám. Haj, szegény Yorick! – Ismertem, Horatio;

végtelen tréfás, szikrázó elmésségű fiú volt; engem

a hátán hurcolt ezerszer: és most hogy irtózik tőle a

képzeletem! a gyomrom is émelyedik rá. Itt függött az

ajk, melyet én összecsókoltam, azt se tudom, hányszor.

Hová lettek gúnyjaid, bakugrásaid, dalaid? villámló

élceid, melyek az egész asztalt hahotára fakaszták?

Egy sincs már belőlük, hogy kimajmolnád saját

torzképedet? Bezzeg, most esett le az állad! No,

eredj ő asszonysága öltözőjébe, s mondjad neki:

fesse bár magát ujjnyi vastagon, erre jut az arca;

eredj, kacagtasd meg vele. – Valamit kérdek tőled,

Horatio.



HORATIO



Mi lesz az, fönség?



HAMLET



Mit gondolsz, Nagy Sándor is ilyenné lett a földben?



HORATIO



Éppen.



HAMLET



S ilyen szaga volt? phű!



Leteszi a koponyát.





HORATIO



Éppen, fönség.



HAMLET



Minő aljas célokra használhatnak még bennünket, Horatio!

Nem nyomozhatja-e képzeletünk a Sándor nemes porát,

míg végre mint hordóakna tapaszát leli meg?



HORATIO



Nagyon tűhegyre vennők, ha igy vennők.



HAMLET



Bizony nem; egy szikrát sem; csak szerényen elkísérnők

őt oda, s valószínűség vezérlene; ilyenformán: Sándor

meghalt; Sándort eltemették; porrá vált; a por föld;

földből sárt csinálnak: és így azzal a sárral, mely

őbelőle lett, miért ne dughatnák be a sörös hordót?



Fejdelmi Caesar, ha föld röge lett,

Lyukat töm, hogy kizárja a szelet;

Ó, hogy ki a világ félelme volt,

E sár, most egy repedt falon a folt!

De lassan! félre! – Itt jő a király,



Király, Királyné, Laertes, Urak és egy Pap,

Ophelia koporsóját kisérve jőnek.





Királyné s udvaroncok. Kit temetnek

Ily csonka szertartással? Ez jele,

Hogy akit hoznak, öngyilkos kezekkel

Végezte éltét; bárha rangbeli.

Vonuljunk hátra, lessük el, mi ez.



Hátravonul Horatióval.





LAERTES



S mi szertartás még?



HAMLET



Ez Laertes,



Igen derék ifjú; figyelj csak.



LAERTES



Mi szertartás még?



PAP



A temetésben annyit kedvezénk,

Amennyi csak szabad: halála kétes,

S ha egy parancsszó rendet nem zavar,

Beszenteletlen várná e gödörben

Ama vég-harsonát: imák helyett

Cserép, kavics, kő hullna rá; de így,

Szűz dísze a virághintés, harangszó,

S köz temető-hely megengedtetett.



LAERTES



Ennél több nem szabad?



PAP



Több nem szabad.



Fertőzve lenne gyászszolgálatunk

A requiemmel, mely békében elszállt

Lelkekre mondatik.



LAERTES



Tegyék a földbe;



Szeplőtlen szűz testéből violák

Fakadjanak! – De tudd meg, durva pap,

Szolgáló angyal lesz húgom, midőn te

Ott lenn üvöltesz.



HAMLET



Mi! Ophelia!



KIRÁLYNÉ



Virágot hintve.





Kedvest a kedvesnek: Isten veled.

Reméltem, Hamletemnek nője léssz;

Azt gondolám, nászágyadat vetem meg,

Nem sírodat hintem, kedves leány.



LAERTES



Háromszoros jaj, ó! harmincszoros,

Fejére az átkozottnak, ki gonosz

Tettével megrabolta dús eszed! -

Ne még a földet! hadd szorítom újra

Karomba egyszer. Most halmozzatok



A sírba ugrik.





Port elevenre, holtra, míg hegyet

Emeltek e lapályon, mely tetőzze

Vén Peliont s Olympus kék fejét.



HAMLET



Előlép.





Ki az, kinek fájdalma elbir ily

Tulzó beszédet? kinek jaj-szavára

Bűvölten áll a vándor csillag is,

S döbbenve hallgatózik? – Én vagyok,

Hamlet, a dán.



A sírba ugrik.

Birkoznak.





LAERTES



Ördög lelked vigye



Pokolba hát.



HAMLET



Nem jól imádkozol.

Vedd, kérlek, a torkomról ujjaid;

Mert bárha nem vagyok tüzes, szilaj,

Veszélyes is van bennem valami:

Kerüld, tanácslom. Vedd innen kezed.



KIRÁLY



Szét kell cibálni őket.



KIRÁLYNÉ



Hamlet! Hamlet!



MIND



Urak -



HORATIO



Türelmet, édes jó uram!

A kísérők elválasztván őket, feljőnek a sírból.





HAMLET



Hagyján! e pontért harcolok vele,

Míg a szemem héját mozdíthatom.



KIRÁLYNÉ



Fiam, fiam! miféle pontért?



HAMLET



Szerettem Opheliát; negyvenezer

Testvér szerelme, összefogva, nem

Ér az enyimmel. – Mit tennél te érte?



KIRÁLY



Ó, hisz bolond, Laertes.



KIRÁLYNÉ



Tűrd néki, az Isten szerelmiért!



HAMLET



Krisztusra! mit tennél meg érte; hadd lám:

Sírnál? viaskodnál? tépnéd magad?

Innál-e mérget? ennél krokodilt?

Én megteszem. Hát ríni jössz ide?

S hogy sírba ugrálj, engem azzal ölj?

Jer hát, temetkezz mellé eleven,

Én kész vagyok; s ha bércekről fecsegsz;

Hadd hányjanak ránk annyi milljom holdat,

Míg a tetőhöz, melynek homlokát

A lángoló napkör megperzseli,

Az Ossa egy bibircsó lesz. Na ládd,

Ha szájaskodni tudsz, én is tudok.



KIRÁLYNÉ



Őrült beszéd ez: így tart egykorig;

Ha rájön a láz; majd türelmesen,

Mint nőgalamb aranyszín pelyhesi

Fölött, alélva gubbaszt hallgatása.



HAMLET



Hallod-e, hé! mért bánsz te így velem?

Mindig szerettelek; de semmi, no;

Bár Hercules, amit bír, tegye meg:

A macska nyávog, és megvész az eb.



El.





KIRÁLY



Kérlek, vigyázz rá, jó Horatio.



Horatio el.

Laerteshez.





Türelmed edzze múlt éji beszédünk;

Most e lökéshez szabjuk az ügyet.

Édes Gertrud, vigyáztass a fiadra.

E sírra élő emléket teszünk

Lesz egy nyugalmas óránk nemsokára:

Addig türelmet a nehéz munkára.



Elmennek.





2. szín





Terem a kastélyban.

Hamlet és Horatio jőnek.





HAMLET



Elég is erről: halld a másikat. -

Jut még eszedbe az egész dolog?



HORATIO



Jut-é eszembe, fönség?



HAMLET



Harc volt, barátom, a szivembe, mely

Alunni sem hagyott; és helyzetem

Irtóztatóbb volt egy rablázadásnál.

Gyorsan – becsülni méltó gyorsaság

(Mert tudni kell, hogy egy meggondolatlan

Tett néha jól segít, midőn derék

Tervünk hanyatlik; s ez tanítson arra:

Van egy istenség, aki céljaink

Formálja végre, bármiképp nagyoltuk) -



HORATIO



Kétségkivül:



HAMLET–Fel, a hajó-szobámból,

Nyakamba vetve tengerészruhám,

Mentem sötétben tapogatva, hogy

Kimotozzam őket; célom sikerült;

Vevém csomagjok; egyszóval, siettem

Szobámba vissza; hol bátor valék

- Felejtve a félsz minden illemet -

Feltörni a titkos csomag pecsétjét.

Mit leltem abban! Ó, királyi gazság!

Szoros parancsot – megtüzdelve okkal,

Dán- s Angolország jóllétök felől,

S mily rém, lidérc, huh! az én életem -

Hogy megtekintve, haladéktalan,

Még bárdfenésre sem hagyván időt,

Vegyék fejem.



HORATIO



Hah? lehetséges az?



HAMLET



Itt a parancs: olvasd, ha érkezel.

De most szeretnéd tudni, mit tevék?



HORATIO



Kérem fönségedet.



HAMLET



Igy bé levén hálózva e gazoktul–Mert még előszót sem csinált agyam,

Midőn ők már elkezdtek játszani -

Leültem, új parancsot koholék;

Szépen leírtam. Egykor póriasnak

Tartám, mint sok nagy államférfiú,

A szép írást, s nagyon törtem magam,

Hogy elfeledjem e tudásomat;

De most deáki haszna lőn. Szeretnéd

Tudni, mit írtam?



HORATIO



Igen, jó uram.



HAMLET



Király nevében szörnyü kénytetést:

Úgy hív adózó néki Anglia,

Úgy, pálmaként, barátságuk viruljon,

Úgy hordja béke a kalász-füzért,

Úgy álljon a frigyök közt csak ,vonás’

S több ily nehéz »úgy-úgyot«: amiképp

Meglátva, értve a bennírtakat,

Minden halasztás nélkül, rögtöni

Halálnak adja e parancs vivőit,

Még gyónniok sem engedvén időt.



HORATIO



S hogyan pecsétlé újra be?



HAMLET



Hát ebben is segélt az ég. Atyám

Gyűrűje, melyről azt a dán pecsétet

Levették, éppen tarsolyomba’ volt.

Alájegyzém az írást; összehajtám,

Úgy, mint a másik: bepecsételém,

S helyére dugtam: rá nem ismer a

Váltott-gyerekre senki. Másnap aztán

Hajó-tusánk lett; ami azt követte.

Immár tudod.



HORATIO



Megy hát Guildenstern s Rosencrantz neki?



HAMLET



No, hát: úgy kaptak e szolgálaton;

Egyik se nyomja lelkem; buktijok

Önnön csuszás-mászásból ered.

Veszélyes ám, ha két hatalmas ellen

Bőszült rohamja s vívó-tőre közzé

Hitvány elem kerűl.



HORATIO



Minő király ez!



HAMLET



Nem néz-e most rám, gondold meg – királyom



Megölte; megszeplősíté anyámat;

Ide csöppent, trónraléptem és reményim

Közé; kihányta horgát életemre,

S minő fogással! – nem lélekbe jár,

Hogy megfizessek e karral neki?

S nem kárhozat, hogy az emberiség

E rákfenéje pusztítson tovább?



HORATIO



Rövid időn megtudja Angliából,

Mi lett ez ügynek kimenetele.



HAMLET



Rövid időn meg: de a köz enyim;

S az ember élte annyi, mint ez: »egy!«

Azt bánom, hogy felejtém magamat,

Horatio, Laertes ellenében:

Ügyem szakasztott mása az övé:

Kedvébe járok; de bizony, dagályos

Fájdalma szörnyü szenvedélyemet

Feltornyosítá.



HORATIO



Csendesen! Ki jő itt?



Osrick jő.





OSRICK



Üdvözlöm, fenség, Dániábai visszatérte alkalmából.



HAMLET



Köszönöm alásan, uram. – Ismered ezt a pőcsiket?



HORATIO



Nem, jó uram.



HAMLET



Annál inkább üdvösségedre válik, mert vétek ezt

ismerni. Sok földje van, termékeny is; így hát

akármilyen barom legyen a barmok ura, annak jászla

a király asztala mellett áll. Szajkó ugyan, de

mondom, terjedelmes birtoka van, sárból.



OSRICK



Kedves fenséges úr, ha szívélyes volna ráérni,

egy dolgot közlendenék, őfelségétől.



HAMLET



Elfogadom, uram, szellemem összes éberségével.

Használja fövegét; fejrevaló az.



OSRICK



Köszönöm, fenség: ma nagyon meleg.



HAMLET



Sőt nagyon hideg van, tessék elhinni: felyülről fú a szél.



OSRICK



Valóban, uram, meglehetőleges hideg van.



HAMLET



De mégis, úgy tetszik, rekkenő a hőség – az én

mérsékletemhez.



OSRICK



Roppantul, uram; igen rekkenő – mintha – nem is

tudok mit mondani, hogyan. – De, uram, őfelsége

jelentenem hagyta önnek, miszerint ő nagy fogadást

tett önnek fejére. Az ügy, fenség, ez -



HAMLET



Kérem, ne feledje -



Int, hogy tegye fel kalapját.





OSRICK



Lelkemre! nem; saját kényelmemért, lelkemre!

- Uram, itt van, imént jőve udvarhoz, Laertes;

higgyen nekem, ő egy bevégzett világfi, a

legjelesb különféleségek-, igen finom modor-,

és nagy külfénnyel. Valóban, képlegesen beszélve

róla, ő az udvariasság térképe vagy naptára, mert

benne mindazon tényezők beltartalma található fel,

miket egy udvaronc örömest lát.



HAMLET



Uram, leírása nem szenved veszteséget ön ajkán;

bár tudom, hogy őt leltárilag elemezni, zavarba

ejtené az emlékezet számtanát, mely még csak

evickélni sem bírna az ő gyors vitorlája után.

De, a magasztalás őszinteségével mondva, én őt

egy nagymérvű szellemnek tartom, s oly drága

és ritka öntvényűnek, hogy igaz szólamot használva

felőle, hozzá hasonló csupán a tükre; bárki más

akarná utánozni, árnyéka, semmi egyéb.



OSRICK



Fönséged a legkifogástalanabbul beszél róla.



HAMLET



S az ügy érdeme, uram? mért burkoljuk e lovagot a

mi durvább lehelletünkbe?



OSRICK



Parancsol?



HORATIO



Uram, nem volna lehetséges más nyelven megértetni

magát? Szíveskedik, úgye bizony?



HAMLET



Mit jelentsen e lovag neve említése?



OSRICK



Laertesé?



HORATIO



Üres már a zsebe; arany szavait mind elköltötte.



HAMLET



Az övé, uram.



OSRICK



Tudom, miszerint fönséged elég bölcs -



HAMLET



Vajha tudná, barátom; ámbár, bizony, az ön tudása

még nem nagy becsületemre válna. Tovább, uram.



OSRICK



Fönséged elég bölcs átlátni, hogy mily kitűnő Laertes -



HAMLET



Azt nem merem bevallani, nehogy vele mérkőznöm

kelljen a kitűnőségben; pedig ismerni jól az

embert, ez volna a valódi önismeret.



OSRICK



Fegyverforgatásban értem, fenség; már e szakmában,

miképp mindenki által lett beismerve, nincs

hasonlója.



HAMLET



Mi a fegyvere?



OSRICK



Ví-kard és rapier.



HAMLET



Ez hát két fegyvere neki. Nos aztán?



OSRICK



A király, fönség, fogadott vele hat berber paripában;

mik ellenében ő föltételezett, úgy hallom, hat francia

ví-kard- és tőröket, járulványaikkal együtt, mint öv,

kardkötő és a többi. Az emeltyűk hárma valóban igen

gyönyörű a szemnek, igen jól áll a markolathoz, nagyon

finom emeltyűk, igen nemes fogalmazással.



HAMLET



Mit nevez ön emeltyűnek?



HORATIO



Tudtam, fenség, hogy nem éri be a szöveggel, hanem

elébb az oldaljegyzeteken is akar épülni.



OSRICK



Emeltyűk, uram, a kardkötők.



HAMLET



A kitétel rokonabb lenne tárgyával, ha ágyút szoktunk

volna hordani oldalunkon; addig a kardkötő, úgy hiszem,

legyen kardkötő. De tovább: hat berber ló, hat francia

tőr, ezek járulványi s három nemes fogalmazású emeltyűi

ellen; igazi francia-dán fogadás. És miért lett mind

föltételezve, amint mondá?



OSRICK



A király, fenség, arra fogadott, fenség, hogy ő és

fenséged közötti tizenkét vímenetből ő háromnál

többször nem talál, mint fenséged; ő pedig tizenkettő

ellen kilencre fogadott; és ez rögtöni kísérlet tárgya

lenne, ha fenséged méltóztatnék megfelelni -



HAMLET



Hátha nem felelek semmit?



OSRICK



Úgy értem, uram, hogy megfelelni a kihívásnak, személye

kitétele által e kísérleten.



HAMLET



Itt járkálok, uram, e csarnokban; ez a naponkinti

sétaidőm: ha őfelségének úgy tetszik, ám hozzák ide

a szablyákat; s ha Laertesnek kedve tartja, és a

király is marad szándéka mellett, nyerek neki, ha

bírok; ha nem, úgy nem nyertem egyebet, csak a

szégyent s a számfeletti ütlegeket magamnak.



OSRICK



Izenetét ily módon kézbesítsem?



HAMLET



Az értelmét, uram: különben amennyi szóvirággal

kivánja a természete.



OSRICK



Ajánlom hódolatomat fenségednek.



El.





HAMLET



Viszont, viszont. – Jó, hogy ajánlja magát;

különben nincs nyelv a világon, mely azt tenné.



HORATIO



Elszaladt a libuc, pedig még a tojáshéj is a

fején van.



HAMLET



Tán még anyja emlőjével is udvariaskodott ez,

mielőtt megszopta volna. Igy ő (és sok más

falkájabeli, kiket tudom, mint becéz e seprőjére

szállt világ) a kornak puszta hangját, a társalgás

külmodorát és mintegy tajtékját szedték fel, mely

őket átsegíti a legdőrébb és legalaposb vélemények

közt is: de kísértsd meg csak, fújj rá, s a buborék

oda.



Jő egy Úr.





ÚR



Fenséges uram, őfelsége tiszteletét küldte vala az

ifjú Osrick által, ki azt a választ hozá, hogy

fenséged itt a csarnokban vár; most általam azt

kérdezteti, van-e még kedve megvíni Laertesszel,

vagy hosszabb időre halasztja?



HAMLET



Én állani szoktam feltételeimnek; azok a király

tetszését követik. Ha kedve parancsolja, az enyim

kész; most vagy akármikor, föltéve, hogy oly képes

leszek, mint most.



ÚR



A király, királyné, s mind jőnek már lefelé.



HAMLET



Isten neki!



ÚR



A királyné kéreti fönségedet, lássa szívesen Laertest,

mielőtt víváshoz fognának.



HAMLET



Jóra oktat.



Úr el.





HORATIO



Elveszti a fogadást, fenség.



HAMLET



Nem gondolnám: mióta külföldön jár, mindig gyakorlom

magamat; ily egérúttal nyerni fogok. De sose láttál

olyat, mily nehéz itt a szívem tája; hanem sebaj.



HORATIO



Úgy hát ne, jó uram -



HAMLET



Merő bolondság; de afféle sejtelem mégis, mely talán

megzavarna egy asszonyt.



HORATIO



Ha elméje nyugtalan valamiért; fogadjon szót neki;

én majd eléjök megyek, s megmondom, hogy nincs most

kedve hozzá.



HAMLET



Tapot se; dacolunk e baljóslattal: hisz egy verébfi

sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül. Ha most

történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik;

s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá

lenni; addig van. Miután senkinek sincs olyanja, mit

itt ne hagyjon: mit árt elébb hagyni el? – Ám legyen!



Király, Királyné, Laertes, Urak, Osrick

és kíséret, vívó tőrökkel stb. jőnek.





KIRÁLY



Jer, Hamlet, jer: vedd tőlem e kezet.



Laertes kezét a Hamletébe teszi.





HAMLET



Uram, bocsánat: megsértettelek;

De, mint lovag, bocsásd meg azt nekem.

Ím, tudják a jelenvalók,

S kellett bizonnyal hallanod, minő

Bús elmebaj gyötör. Amit tevék,

Mi durván verte föl természeted,

Becsűleted s botránkozásodat:

Kimondom itten: őrültség vala.

Vagy Hamlet az, ki megbántá Laertest?

Hamlet soha! mert Hamlet, ha magán-

Kivűl ragadva, mikor ő nem ő,

Bántá Laertest: nem Hamlet tevé azt,

Hamlet tagadja. Hát ki tette más?

Az őrültsége. Így levén ezek,

Hamlet a bántott félhez tartozik:

A kór szegény Hamletnek ellene.

E fültanúk előtt, uram,

Tagadva minden ártó szándokom,

Mentsen ki annyiban nemes szived,

Hogy háztetőn nyilat lövék keresztül,

S öcsémet érte.



LAERTES



A vér megbocsát,



Melynek leginkább szítna gerjedelme

Bosszúra mostan: ámde a becsűlet

Még visszatartja béke-jobbomat,

Míglen korosb és közbecsűletű

Bajmesterek szavát, itéletét

Birandom, hogy nincs vérfolt nevemen.

Addig legyen barátság e barátság,

Mit felajánlasz; én elfogadom,

Nem is töröm meg.



HAMLET



Őszintén veszem;



S bízvást megvívom e testvéri párbajt. -

Acélt nekünk! Jer.



LAERTES



Jer, egyet nekem!



HAMLET



A célod én leszek, bizony, Laertes;

Mint legsötétebb éjen csillagok,

Lövellnek át tudatlanságomon

Mesterfogásid.



LAERTES



Ej, ne csúfolódj!



HAMLET



Nem, Istenemre!



KIRÁLY



Adj kardokat, kis Osrick. – Hamlet öcs,

Tudod, miben fogadtunk?



HAMLET



Jól, királyom:



Felséged a gyöngébb oldalra tett.



KIRÁLY



Nem félek attól: víni láttalak;

S ha ő haladt: egérutunk van érte.



LAERTES



Nagyon nehéz; hadd lám a másikat.



HAMLET



Ez jó nekem. Egyforma hosszú mind?



Készülnek a viadalhoz.





OSRICK



Egyforma, fenség.



KIRÁLY



Bort billikomba! ez asztalra itt. -

S ha majd talál elsőre, másodikra,

Vagy harmadízben Hamlet jól felel:

Ágyú dörögjön minden várfokon:

Hamlet javáért iszik a király.

Egy gyöngyszemet dob a kehelybe akkor.

Drágábbat annál, melyet koronán

Felváltva már négy dán király viselt.

Kelyhet nekem! s az üstdob mondja meg

A harsonának, és a harsona

Künn a tüzérnek, pattantyú az égnek,

Az ég a földnek: »Most ürít kehelyt

Hamletre a király.« – Hajrá, fiúk! -

Ti meg, birák, jól nyissatok szemet.



HAMLET



No rajta!



LAERTES



Rajta hát!

HAMLET



Egy.



LAERTES



Nem.



HAMLET



Bíró!



OSRICK



Találta, szembetűnően találta.



LAERTES



Jó; újra hát!



KIRÁLY



Megállj! bort adjatok.



Hamlet, ez a gyöngy a tiéd; fogadd;

Egészségedre. – Nyújtsátok oda.



Harsonák; künn ágyúdörej.





HAMLET



Hadd végzem e döfést, tedd félre addig.

Jerünk.



Vínak.





Találtam ismét; igaz-e?

LAERTES



Ért, ért, bevallom.



KIRÁLY



A mi fiunk győz.



KIRÁLYNÉ



Tikkad, mert kövér. -



Ne, Hamlet, a kendőm; töröld meg arcod;

Ez a királyné áldomása, Hamlet:

Szerencsédért iszik!



HAMLET



Kegyelmes asszony!



KIRÁLY



Gertrud, ne igyál.



KIRÁLYNÉ



Iszom, bocsásson meg, uram király.



KIRÁLY



Félre.





Késő! a mérgezett pohár.



HAMLET



Mindjárt, anyám: még inni nem merek.



KIRÁLYNÉ



Jer, hadd töröljem meg hát arcodat.



LAERTES



Most én találok, felség.



KIRÁLY



Nem hiszem.



LAERTES



Félre.





Mintegy a lelkem is furdal pedig.



HAMLET



Jer harmadikra. De játszol, Laertes:

Víjj, kérlek, amint Isten tudnod adta:

Félek, bolondot űzsz velem csupán.



LAERTES



Igen? No, jer hát.



OSRICK



Egyik sem talált.



LAERTES



Ne most!



Laertes megsebzi Hamletet; erre, a birkózás közben,

felcserélik szablyáikat, és Hamlet megsebzi Laertest.





KIRÁLY



Vonják el egymástól! Dühösek.

HAMLET



Nem; rajta ismét!



A Királyné összeroskad.





OSRICK



Ha! ni, a királyné!



HORATIO



Mindkettő vérzik. – Hogy van, jó uram?



OSRICK



Hogy vagy, Laertes?



LAERTES



Hát, mint egy szalonka,



Saját tőrömben, Osrick.

En-árulásomért, méltán halok.



HAMLET



Mi lelte a királynét?



KIRÁLY



Csak elájult,



Hogy a vért látta.



KIRÁLYNÉ



Nem, nem: az ital,



Az ital – ó, édes Hamlet! – az ital,

Az ital: megmérgeztek.



Meghal.





HAMLET



Ó, szörnyű gazság!



Be kell az ajtót zárni. Árulás!

Ki kell nyomozni.



Laertes elesik.





LAERTES



Itt fekszik, Hamlet. – Hamlet, oda vagy:

Nincs a világon szer, mitől kigyógyulj;

Nincs benned élet egy félórai.

Az áruló, kifent, megmérgezett

Eszköz kezedbe’ van. Torkomra forrt

Az undok ármány: itt fekszem, soha

Föl nem kelendő. Mérget itt anyád is;

De hangom elhágy. A király az ok,

Mindenben a király.



HAMLET



A kardhegy is mérgezve van?

No, méreg, hass tehát.



A Királyt ledöfi.





MIND



Árulás! árulás!



KIRÁLY



Ó, védjetek barátim; csak seb ez.



HAMLET



Ne hát, te gyilkos, vérparázna dán!

Ne, idd ki ezt is: – benne gyöngyszemed? -

Kövesd anyámat.



A Király meghal.





LAERTES



Méltán bűnhödik;



Oly méreg ez, mit ő kevert maga. -

Váltsunk, nemes Hamlet, bocsánatot:

Atyám halála s az enyém ne szálljon

Fejedre, se az enyimre a tied!



Meghal.





HAMLET



Az ég ne tudja bűnödül! Követlek.

Halott vagyok, Horatio. -

Isten veled, boldogtalan királyné! -

Ti, kik halványan és remegve álltok,

Néma személyek s nézők e darabnál,

Ha volna még időm (de a halál

Kemény poroszló, nem ereszti foglyát),

Ó, majd beszélnék – de maradjon az.

Horatio, halott vagyok; te élsz:

Győzd meg felőlem és igaz ügyemről

A kétkedőket.



HORATIO



Azt ne várd soha:



Bennem a dánnál több a római;

Maradt még e pohárban egy kevés.



HAMLET



Addsza, ha lelked van! bocsásd a kelyhet.

Az égre! nem hagyom. – Ó, Istenem!

Horatio, mily sérelem marad,

Ha ez homályba vész, a nevemen!

Ha ápolál szivedben valaha:

Foszd meg az üdvtől egy kissé magad,

Szídd még e rossz világ kínos lehét,

Hogy elmondd esetem. -



Künn induló és lövés.





Mi hadzaj ez?



OSRICK



A győzedelmes ifjú Fortinbras

Üdvözli, Lengyelországból jövet,

Ily harcilag Angolhon követit.



HAMLET



Ó! meghalok, Horatio.

Túlzajg az ádáz méreg lelkemen!

Nem élhetem meg az új híreket;

De íme, jóslok: Fortinbrasra száll

Az ország; övé haldokló szavam.

Beszéld el ezt neki, s minden körülményt,

Mi okozá – A többi, néma csend.



Meghal.





HORATIO



Nemes szív tört meg itt. – Jó éjt, királyfi;

Nyugosszon angyal éneklő sereg!

Miért jön a dob?



Künn induló.

Fortinbras, az angol követek és mások jőnek.





FORTINBRAS



Hol az a látvány?



HORATIO



Mit akarsz te látni?



Ha jajt, ha szörnyüt, ne keresd tovább.



FORTINBRAS



Itt koncolás volt. – Ah, kevély halál!

Mi dáridó készűl örök honodban,

Hogy egy lövéssel ennyi fejedelmet

Ily véresen levertél?



ELSŐ KÖVET



Szörnyű látvány,



S mi Angliából hírt későn hozunk:

Nem érez a fül, mely meghallaná

Beszédünk, hogy parancsa teljesült,

Hogy Rosencrantz és Guildenstern halott.

Ki fogja megköszönni már?



HORATIO



Ez ajk nem,



Ha élne és köszönni bírna is.

De, minthogy éppen toppra jöttetek,

Ti lengyelekről, és ti Angliából,

E vér-tusához: rendeljétek el

Közszemle végett e holttetemek

Kitételét magas ravatalon;

S hadd hírlem a még nem-tudó világnak

Az itt történteket. Majd hallotok

Vérbűn, erőszak, természettelen

Dolgok, nem is vélt gyilkolás, kivégzés,

Ravasz, de kényszerült ölés felől;

És végre füstbement bal terveket,

A főre hullva, mely koholta; mindezt

Híven elmondhatom.



FORTINBRAS



Jerünk sietve meghallgatni azt,

S hívjuk be rá az ország nagyjait.

Én e szerencsét búsan ölelem;

E tartományhoz, úgy rémlik, jogom van:

Most alkalom hí föllépnem vele.



HORATIO



Erről magamnak is lesz egy szavam,



S egy olyan ajké, hogy többet csinál.

Most ehhez lássunk, míg az emberek

Elméje bódult; míg több baj nem ér

Ármány s vétség miatt.



FORTINBRAS



Négy százados



Emelje Hamletet, mint katonát,

A ravatalra: mert belőle, ha

Megéri, nagy király vált volna még.

Útján kövesse harci tisztelet.

Harsogjon a zene. -

Vegyék föl tetemét. – Ily látomás

Szép a mezőn, de itt szemlélve más.

Menj, lőjenek sort!



Induló mellett mind el; azután sorlövés hallik.





.oOo.





* * *



[1] „Mint a király”, akarja mondani, de hirtelen másra csapja beszédét. – Arany János jegyzete.





[2] Arany János jegyzete: Célzás a londoni Globe-színházra, amelyen a földgolyót vállain emelő Hercules (Atlas) szobra díszlett.





[3] Arany János jegyzete: „Shakespeare idejében a legolcsóbb hely a színházban.”





